K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
A Láthatatlan, ami mindenben látható- Tekintetek Udvardi Erzsébet festményein
2014. október 1. - Árgus
« vissza
aeudvardiharomkiralyok.jpg, A Háromkirályok
A Háromkirályok
A Láthatatlan, ami mindenben látható- Tekintetek Udvardi Erzsébet festményein
^ További képekért
kattintson a fotóra!
A népi bölcsesség szerint: A szem a lélek tükre. Hogyan kell ezt érteni? Bizonyára nem a biológiai értelemben vett látószervünkre kell gondolnunk, hanem a tekintetre. Mi a tekintet? Nehéz ezt szavakkal körülírni. Talán a látószerv mögötti lelki szemnek lehetne nevezni, amely benső világunkból sugárzik elő, lelkünk mélységeiből kapja impulzusait, és küld üzeneteket arcunkra.
A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat. Mert a szív bőségéből szól a száj! – fogalmaz Szent Lukács evangéliumában. (Lk 6,43-49.) Ha jól figyelünk Udvardi Erzsébet képeire, felismerhetjük, hogy a tekintet is a szív bőségéről vagy éppen szűk voltáról, szűkkeblűségéről vall. S tovább bontva e gondolatsort, megállapíthatjuk: e szimbolikában a szív és a lélek szinonímája egymásnak. A szív bősége a lélek bőségét jelenti. És mi az a bőség? – kérdezték tőlem magyar órán a gyerekek, mikor a Himnuszt tanítottam nekik. Isten, áldd meg a magyart, jó kedvvel, bőséggel. Mit jelent a bőség? Ennek a szónak a jelentését már a ’80-as évekbeli fiatalok sem értették jól. A bőség benső értéktartomány, melynek legfőbb alkotóelemei a szép, a jó, az igaz és a szent, illetve mindezek jelenléte az emberben. A legfőbb bőség persze a szeretet, amely soha el nem múlik vagy ahogy még szebben fogalmaz a protestáns Biblia: a szeretet, amely soha el nem fogy. A szeretetre való képességet mindannyian megkapjuk születésünkkor Isten ajándékaként. Csak a használati utasítással vagyunk legtöbbször vitában.

A régi magyar nyelvben a boldog szavunk eredeti tartalmában egyébként gazdagságot, lelki bőséget jelentett. Valójában, amikor a Himnuszban énekelünk erről – akkor e lelki bőségre/szeretetbőségre kell/kellene gondolnunk elsősorban.
Udvardi Erzsébet festményein az arcok erről a lelki bőségről vallanak, különösen kedvenc témáinál, a betlehemi születéstörténet képi megfogalmazásainál. De ezeken a bensőséges pillanatokat megörökítő képeken sem úgy vallanak legtöbbször, ahogy természetesnek vennénk – hogy a kompozíció középpontjába, a Gyermek felé figyelnek, fordulnak a kép szereplői, hanem egészen különös, szokatlan megközelítési módban ábrázolja őket a művész.

Számos találkozásunkkor beszélt nekem arról Erzsike, hogy ő nem szép képet, hanem igaz képet szeretne festeni. Kapott egy témát, egy megbízást, s abban az adott témakörben az embereknek nem a vonásain keresztül, hanem a belső fényein keresztül szeretné bemutatni lelkiállapotukat – bűnbánatukat, együttérzésüket, szenvedélyes hűségüket, vagy éppen Istenhez menekülésüket, Isten elől való menekülésüket. Például Az utolsó vacsora témájú képén a tanítványok viszonyát Istenhez. E képen, amely a badacsonytomaji plébániatemplom oltárképe, ha megfigyeljük, a tekintetek nem is találkoznak egymással, a kép szereplői, a tanítványok elnéznek egymás mellett, egymás fölött, és nem néznek a búcsúzkodó Jézusra sem, aki közelgő haláláról beszél és bemutatja az első eucharisztiát a kenyérrel és a borral.

Mondhatnánk: micsoda figyelmetlenség ez, felháborító közömbösség. Ám mégsem ezt sugallja a kép, hiszen a látvány dinamikája megkapó, izgatottság, feszültség és hihetetlen érzelemgazdagság árad a festményről. Az apostolok tekintetén Jézus szavainak hatása tükröződik. Magába szállás ez, igen. Bűntudat és félelem, Isten faggatása, talán perlekedés is az Úrral, és önvizsgálat. A tekintetek különböző irányúak, de azonos lelkiállapotról, a védelmező közösséghez tartozásról, az egy Istenhez tartozásról adnak hírt. Lelki, kapcsolati összetartozásról azzal, Aki és ami nem látható, Aki és ami azonban láthatatlanul is velük van, aki és ami ma is közöttünk van, értünk van és Aki gondolatainkat is érti. Az életünket rejtekben is látó Istenre figyelnek a tanítványok.
A földi reálistól elszakadva a láthatatlan, szakrális világ felé, Isten felé, aki közénk küldte Krisztust a megváltásunkra, és Isten országa felé, ahová valamennyien tartunk.
Ez a befelé figyelő és távolba látó tekintet tehát egyúttal belső mérlegkészítés is: Hol van az Isten és hol vagyok én? Hol kellene lennem, hogy fel tudjon emelni magához?


Legérzékletesebben ez a Jézustól (szemből nézve) jobbról a második helyen ülő tanítvány tekintetén tükröződik. Riadt tekintetét még kezével is palástolja, mintegy védekezően a veséket is vizsgáló, mindentudó Isten előtt. Talán ő lehet Júdás… Az egymás mellett elnéző, látszólag Jézusra sem figyelő tanítványok azonban csak külsőleg látszanak figyelmetlennek, valójában lélekben mind Jézusra összpontosítanak, arra, amit Jézus mond az Atya által. Hiszen ő mondta: Én és az Atya egy vagyunk, aki engem lát, az Atyát is látja. Hasonlítható ez a tanítványok helyzetében tükröződő folyamat, állapot ahhoz, mint mikor az ember előadást, vagy prédikációt hallgat, s annak gondolatai megragadják/elragadják őt. Az értelmi felfogáson túl érzelmi impulzusokat indítanak el benne. S míg kezdetben az előadó fizikai megjelenése, hangja megosztotta a figyelmét, később fokozatosan elszakad a látványtól, s már nincs szüksége, hogy lássa a beszélő arcát, mert a szavak nem a szemnek szólnak, hanem a szívnek és a lelkéig hatolhatnak.


Ezt a földi valóságból való kiszakadást jelzik a különböző irányokba forduló, elforduló, a világból kiforduló arcok mellett, a szinte arctalan arcok is Udvardi Erzsébet festményein, amelyek néha csupán elnagyoltságukkal utalnak a lélek Istenhez fordulására, máskor elmosódottságukkal jelzik, hogy viselőjük egy másik világban jár, a földi tér koordinátáin túl. S így előfordulhat, hogy néha egyik-másik arc csupán egy folt a képen. Utalván arra, hogy az ember lényege nem a külsőn, az arcvonásokban keresendő, hanem a belső irányultságában, kontaktusában a Láthatatlan Istennel.


Megint máskor még inkább és még meghatározóbban a lélek késztette mozdulatokból, a gesztusokból, a lelki attitűdből érzékeljük a képen ezt a kapcsolódást, ezt a bensőséges kommunikációt a szemnek Láthatatlan, de benső látással látható Istenről. Udvardi Erzsébet festményei ezért ikonszerűek. Mert – mint az ikonok – nem leírni, ábrázolni akarnak valamit, hanem jelenvalóvá tenni a Láthatatlant, Aki mindannyiunkban ott van valamilyen fokon, a Lélek által. Egyik legszebb példája ennek a Tábor-hegyi jelenet, a Színeváltozás csodájának megfestett kompozíciója.


És még egy fontos jelentésük van Udvardi Erzsébet festményeinek: nemcsak a Láthatatlanba, hanem az időtlenségbe vezetnek át. Az egyik triptichonon a Háromkirályok adják át ajándékaikat a megszületett Kisjézusnak, a keretajtókon pedig 14-17. századi reneszánsz és barokk hangszereken angyalok játszanak mennyei hangokon. E térbeli és időbeli végtelenség élményét nyújtja Udvardi Erzsébet Teremtés-ciklusa is. Itt a Dávid-csillagba ültetett Mennyei Atya az Ó- és Újszövetség világának, korának egységét láttatja velünk. Vagyis azt, hogy Isten az időn és téren túli örök létező. Körülöleli világunkat. Még a tájképszerű ábrázolások is erről vallanak. A képeken a világ teremtéskori állapota jelenik meg: összefolyik az ég a földdel. Vagyis: Nincs határ ég és föld között – egybemosódnak a Végtelenben, Istenben.


A mai világ mindent éles valóságában lát, körülrajzoltan, megvilágítottan, élesre fenten a maga nyers valóságában, Udvardi Erzsébet eltakarja az arcokat, eltakar minden földit, aranyaival, ezüstjeivel az Ég felé nyitja meg a képek kapuját, arra az Örök hazára, amelyhez valamennyien úton vagyunk, s amelynek valamilyen értelemben már ma is részei vagyunk a lelkünkkel. Festészete Úrfelmutatás: A Láthatatlant emeli képei fókuszába. A Láthatatlant, aki felé útban vagyunk a földi stációkon. Amit Weöres Sándor a Szembe-fordított tükrök című versében olyan tökéletes nagyszerűséggel fogalmazott meg:
Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás:
Alattad a föld, fölötted az ég, benned a létra.

Toldi Éva
« vissza