K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Milyen ember volt Szent István király?
2014. szeptember 11. - Értékeink-örökségünk
« vissza
aaszentistvan-kepeskronika.jpg, Szent István király képmása a Képes Krónikában
Szent István király képmása a Képes Krónikában
Milyen ember volt Szent István király?
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Szemlélődés a képzőművészet birodalmában


Milyen ember volt Szent István király? – tették fel a kérdést az elmúlt ezer esztendőben sokan, s teszik fel ma is történészek, egyháztudósok és politikusok, művészettörténészek, alkotóművészek egyaránt, s ki így, ki úgy próbál választ adni a nehezen felfejthető régmúlt sűrűjében támpontokat keresve. Szent Istvánról ugyanis leginkább a legendák, a nemzet lelkébe beivódott hagyomány alapján vannak ismereteink korai történelmünk más szereplőihez hasonlóan.
Személyéről, uralkodói és emberi karakteréről, életéről, az államalapítás, az egyházszervezés eseményeiről az első leírások, ábrázolások mintegy ötven évvel a halála után születtek (a nagyobbik legenda 1080 körül, a kisebbik 1083 után), a geszták a magyarokról (Anonymus és Kézai Simon munkái) pedig másfél, két és fél évszázaddal később. Legtöbbet mindmáig törvénykönyvei és fiához, Imréhez intézett (a magyarok első alkotmányaként is emlegetett) Intelmei (Institutio morum ad Emericum ducem) nyújtanak személyiségének, lelkiségének, jellemének megismeréséhez.

A képzőművészet elsősorban a külső megjelenítés eszközeivel képes jellemezni, a történelem nagy alakjainak karakterét megeleveníteni. Az elmúlt századokban így más és más ábrázolásai születtek első királyunknak, követve általában az adott kor stílusirányzatait, öltözködéskultúráját. Szent István arcvonásai, testi karaktere természetesen az alkotók fantáziáját tükrözi mindig, hiszen hiteles képi megjelenítés a királyról nem maradt ránk. Csupán egyetlen korabeli ábrázolását ismerjük, mely a koronázási paláston található, de ez is csak szimbolikus megjelenítésű, a hagyományos uralkodói szerepkörben mutatja: jobb kezében az uralkodói lándzsa (mely hatalmi jelvényként használt díszfegyver volt a kora középkorban, s melyet a 11. században fokozatosan a jogar váltott föl), bal kezében az országalma, a kor jellegzetes koronázási jelvénye. Szent István arca sematikus, szinte kifejezéstelen, hasonlóan az ugyancsak a palástra hímzett Szent Imre és a királyi hitves, Boldog Gizella ábrázolásához. Csupán jellegzetes attribútumaik alapján ismerhetjük fel őket. Az ábrázolás tipizáló jellege folytatódik a Képes Krónika miniatúráiban, illetve az iniciálékba foglalt képeken is, de már többletnek tekinthető, hogy a királyt életének három szakaszában, fiatalon, uralkodása teljében és öreg korában is ábrázolta az illuminátor.


A 20. század jeles egyházi írója, a piarista Sík Sándor Szent Istvánt a Jó Pásztor alteregójaként mutatja be Szent magyarság című elmélkedés-fűzérében: „Ő volt, aki a kis nyájat, a magyarság nyáját nemcsak hogy védi, őrzi, legelteti, de ő is terelte össze, ő alapította meg, úgyszólván ő teremtette a maga képmására. Ő a mi jó pásztorunk, aki ismeri övéit. Vajha mi is ismernők őt! Ismerjük meg…! Nézzünk az arcába, tanulmányozzuk, hiszen magunkat tanuljuk ismerni rajta; jövendőbeli hivatásunkat ismerjük meg belőle, amelyet ő tűzött elénk. Nézzünk Szent Istvánra, de úgy nézzünk, hogy iparkodjunk megérezni a lelkét. Hatoljunk át a történelmi adatok külsőségein! Próbáljuk meglátni azt a Szent Istvánt, aki nem olyan, mint a többiek, mint más szent királyok, akinek külön küldetése és külön mondanivalója volt a mi számunkra: magyar mondanivalója.”


Lépjünk mi is most Szent István nyomába! Kutassuk, milyen ember, milyen uralkodó volt. A választ keressük ezúttal a személyét ábrázoló képzőművészeti alkotások tükrében. Azt hihetnénk, a személyiség bemutatásához a klasszikus portré-változatok a legkifejezőbbek, hiszen az arc legtöbbször a benső lelki alkat tükre, ám néha sokkal kifejezőbbek a másokkal való kapcsolatok, cselekmények, események során a mozdulatokból, gesztusokból, indulatokból feltáruló jellemvonások. A Szent István-portréábrázolásoknak leggyakoribb típusa a mellkép, a mellszobor (büszt), valamint a középkori falképfestészetben már az Árpád-kor végén jelentkező ábrázolásmód: a „három magyar szent király” – Szent István, Szent László és Szent Imre – együttes megjelenítése, gyakran a templomok diadalívének bélletén. Bár Szent Imre nem érte meg királlyá koronázását az ismert baleset/merénylet következtében, az alkotók mégis – tiszteletben tartva Szent István eredeti szándékát a trónutódlásban –, közös képen festették meg a magyar történelem három példát adó személyiségét. (Ennek az ábrázolásmódnak egyik legszebb darabja a felvidéki szepeshelyi templomban látható királyhármas festménye – ismeretlen szerző műve.) A középkori „háromkirály-ábrázolások” között is fel-felbukkan a három magyar szent király alakja „Magyar háromkirályok” címzéssel – ennek változatai a miniatúra-festészetben is megtalálhatók. Kedvelt ábrázolási mód volt továbbá a fiát tanító, nevelő, uralkodásra felkészítő, az „intelmeket” adó királyatya és Imre herceg képi megfogalmazása is. Ugyancsak megemlítendő a különböző felfogásban született lovas szoborportrék sora Szent Istvánról, aki a nyeregben magasba emeli diadalmasan a keresztet. Ezek közül talán a legdemonstratívabb Stróbl Alajos nemzeti szimbolikájú klasszikus alkotása a Budai Várban (a Halászbástyán).


A különböző korokban, más és más felfogásban készült portrétípusok „sokféle Szent Istvánt” állítanak elénk. S ez mutatja, hogy alkotóik keresték a módját a hiteles ábrázolásnak, vallatták a történelmet, miközben megmintázták a hol keménykezűnek, hol jóságosnak, jámbornak jellemzett uralkodót. Kutatták, milyen ember volt Szent István, a nomád és harcos fajból, lovas, nyilas törzsből, Európa-verő hun vérből származó uralkodó, aki megkeresztelkedvén, majd a pápától kért és küldött koronával megkoronáztatván európai krisztushívő nemzetté kovácsolta népét. Az egykori és a mai ábrázolásain is hol a törzsökös ősi magyar, mokány, kistermetű, harcos férfit ismerjük fel (például Somogyi Győző pogány és keresztény jelképekkel tűzdelt sajátos festményén, vagy az alsógödi plébániatemplom fülkeszobrán), másutt a méltóságteljes, magas, előkelő, latinos öltözetű uralkodót (például Farkas Pál szekszárdi, Búza Barna bajai, Sidló Ferenc székesfehérvári vagy Diénes Attila sepsiszentkirályi szoborkompozícióján). S olykor mintha egy római hadvezért látnánk személyében – például Györfi Lajos kabai büsztjén vagy Máté István hódmezővásárhelyi lovasszobrán. A portrékról többnyire a komoly, megfontolt tekintetű uralkodó, vagy a fia halálán búslakodó, mélységesen elkeseredett király tekint ránk (utóbbira példa Róth Miksa mozaikja, mely a Balatonalmádiban felépített Szent Jobb kápolnában eredeti szépségében látható, de ezt sugározza Varga Imre ópusztaszeri mellszobra, Törley Mária sashalmi egész alakos portréja is). Ezzel kapcsolatban Hartvik legendájában (1100 körül) azt olvassuk, hogy Szent István komoly, komor, higgadt vérmérsékletű ember volt, hogy jóformán sohasem látták mosolyogni. Fiához intézett Intelmeiben pedig ő maga írja, hogy életének legnagyobb részét ,,fáradságos harcokban és sokféle nemzetek ellen való háborúban töltötte”.


A jámbor, szelíd, de erős hittel kormányzó államférfi személye ritkábban ragadta meg az alkotókat. Kő Pál szobrászművész ez utóbbiak közé tartozik, „lovas” szobra a példa erre a Gellérthegyen, melynek előtanulmánya Lukácsházán található egy harangfülkébe építetten. A szoborkompozíción a király a lova mellett áll egy templom makettjével a kezében. A mű üzenete: „Vége a kalandozásnak, leszálltunk a lóról, építkezzünk!”
A 19. század végén jelennek meg a képzőművészetben a páros portrék, melyeken Szent Istvánt oldalán Gizellával ábrázolják az alkotók. A hagyományos etikettnek megfelelően: Szent István általában a trónon ül, s mellette, vagy inkább mögötte áll Boldog Gizella királyné (példa erre Szegeden Kliegl Sándor szobra). A 20. századtól legtöbbször már egymás mellett ábrázolják a királyi párt (ezzel is hangsúlyozva, hogy Gizella méltó társa volt az országépítésben Istvánnak). Megjelölésük attribútumaikkal történik: Szent István jobbjában kivont kard, később jogar, balján az országalma; Gizella kezében tartja a (hagyomány szerint általa alapított) veszprémi székesegyház kicsinyített mását. Ez az ábrázolásmód jellemzi Lukács István nagymarosi, Ispánky József veszprémi szoborpárosát. (A szegedi páros kivétel: itt Gizella egy rózsafüzérrel a kezében imádkozik gondterhelt hitvese mögött.)


A Szent István-ábrázolások között a király hithűségét, hivatását szolgálatnak tekintő attitűdjét, lelkiségét leginkább és legszebben az országfelajánlás szakrális eseményét megörökítő alkotások fejezik ki. E téma a 15. század második felétől tűnik fel, s főként a 16-17-18. századi barokk és késő barokk festészetben élte fénykorát, amikor hazánk a török-, Habsburg-elnyomás igájában Mária közbenjáró, gondviselő szerepének tudatosításával keresett és talált menedéket, országmentő reménységet. Ezen alkotások mintegy képi fohászként szolgáltak, templomainkban oltárok épültek mellé.

Végül ejtsünk szót az uralkodópáros néhány egészen különleges, megkapóan szép, szakrális mélységű képzőművészeti ábrázolásáról. Ezek közül kiemelem a Somló-hegy tetején Kiss Sándor fényben csillogó, magasba emelt keresztjével szinte az égbe kapaszkodó idős, szenvedő Szent Istvánt ábrázoló szobrát, Marosits József szombathelyi kopjafákból kettős keresztté alakított szimbolikus erejű uralkodói párosát, valamint Melocco Miklós esztergomi koronázási jelenetét, amely hófehér ragyogásával továbbítja a szakrális esemény tisztító üzenetét. Egészen különös jelképes ábrázolás a partiumi magyar településen, Szentjobbon (amely nevét a közel négyszáz éven át ott őrzött Szent Jobbról kapta) az a templom falához emelt Szent István-mellszobor, amelyen a király teste szimbolikusan egy kardban folytatódik, miközben a válla a kard markolatává minősül át.
A Szent István-ábrázolások sora szinte végtelen, ismertetőmmel csupán ízelítőt próbáltam adni ebből az olvasóknak Magyarország fővédőszentje ünnepének közelségében.
Toldi Éva
« vissza