K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
„A kóbor lantos” üzenete Százhúsz éve született Mécs László
2015. március 10. - Értékeink-örökségünk
« vissza
mecsszobranagykaposonegyjelkepesrozsekertkozepenatemplomelott.jpg, Mécs szobra Nagykaposon egy jelképes rózsakert közepén a templom előtt
Mécs szobra Nagykaposon egy jelképes rózsakert közepén a templom előtt
„A kóbor lantos” üzenete Százhúsz éve született Mécs László
^ További képekért
kattintson a fotóra!


„Kóbor lantos lettem, lantomnak szavára / figyelt már Kolozsvár, figyelt már Patak vára / Munkács, Ungvár, Pozsony, Léva, Losonc vára, / a magyar vágyaknak voltam a futára” – vallotta a Kárpát-haza és a nyugati emigráció felejthetetlen emlékű missziósa, a 120 esztendeje született Mécs László (1895. Hermádszentistván – 1978. Pannonhalma) premontrei szerzetes, papköltő, aki szolgáló életével, lírai munkásságával beírta nevét mindörökre a magyar irodalom, a szakrális líra legkiválóbbjainak lajstromába.
„Vadócba rózsát oltok…”

A hernádszentistváni születésű költőnek a „felvidéki sors” jutott, az elcsatoltság tehetetlenségi indulata, a határon túlra szakadtság árvasága már kora ifjúságától. Verseinek témáját is ez a történelmi, érzelmi állapot, helyzet determinálta, és az a szándék, hogy utat keressen, utat mutasson az árván maradtaknak, hogy sorsfordító, lélekcserélő időkben „Isten trombitája”, sőt trombitása legyen.

Hosszú életén végigvonult a XX. századi történelem – megélte-átélte az első világháborút, az azt követő Trianon traumáját, a második világégést, 1938-ban az első bécsi döntés értelmében Felvidék visszakerülését Magyarországhoz, majd az újabb, a végleges elszakítottságot, a fasizálódó Magyarország erkölcsi süllyedését, a csehszlovák és a magyarországi kommunizmus megaláztatásait, a Benes-dekrétumok elfojtó, likvidáló törekvését, a békepapi korszak hiteltelenségét, 1956 reménységét és keserves eltiprását, és úgy halt meg, hogy tulajdonképpen még az alagút végét sem láthatta, csendben, szinte elfelejtetten, s bizonyos értelemben (politkailag) megalázottan is. Valójában Pannonhalmán a bencéseknél, ahol végső otthonra lelt utolsó éveiben, tapasztalhatta meg kínos lelki-testi megpróbáltatások után, mintegy búcsúzóul a szerető közösséget, az őszinte megbecsülést.


Ha nemzeti és keresztény költészetének legmélyebb, központi gondolatához, ars poeticájához szeretnénk visszanyúlni, azt a „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld” verse címadó sorában találjuk meg. A vadócba rózsát-oltás törekvése hatotta át papként, szerzetesként, plébánosként, s világjáró előadókörútjain is. Fel akarta rázni a megzavarodott világot: azért teremtettünk, hogy testben-lélekben-hitben növekedvén egyre jobbá váljunk, s ezáltal a világot is jobbá tehessük körülöttünk. Ez a gondolat szólal meg a „Civis Romanus sum” című költeményében is: „Szeresd az embert mind, ha mérget rejt is,/ s szeresd az Istent mindenek felett!”. S ezt a jobbító, jobbá válni akaró felebaráti és ellenségszeretetet, melyre Krisztus mutatott a leghitelesebb példát, Mécs ifjúkorától szüntelenül lobogó magas hőfokon, sőt fokozatosan emelkedő lobogással képviselte verseivel.


1914-ben lépett be Jászóváron a premontrei szerzetesrendbe. Vészterhes időben, 1918-ban szentelték pappá. Közben Budapesten magyar-latin szakos egyetemi hallgató lett. Tanulmányai végeztén a kassai premontrei gimnáziumban kezdett kisegítő tanárként dolgozni. A felvidéki premontrei gimnáziumok megszüntetését követően egy évig a jászóvári anyaházban volt könyvtáros. Már fiatalon kitűnt irodalmi tehetségével. 1920-1930 között az Ung megyei Nagykaposon, majd Királyhelmecen (1930-44) szolgált, mint plébános.

A Méhes álljon ragyogón, kitárva!

Pályakezdésének legfontosabb eseménye, melyben Isten új feladatra hívta meg, Ungvárott köszöntött rá: 1923-ben – hosszú némaságba fojtás után – a csehek engedélyezték, első alkalommal, hogy egy magyar ünnepet megtarthassanak. Ez a Petőfi-centenárium volt. Mécs László az ünnepségre verset írt a költő emlékére „Szellemidézés” címmel. Mivel nem találtak előadót (a határrendezés után a művészek mind elhagyták Felvidéket), a verset Mécs maga mondta el népes közönség előtt. S ez fordulópont lett életében, óriási siker fogadta fellépését, „a közönség húsz percig állva tombolt, a székek ülőkéjével verték a támlát” – mint a korabeli feljegyzések megörökítették.

Joggal gondolhatjuk tehát, hogy mindebben a Gondviselés szándéka is tetten érhető: Isten megmutatta a költő számára, merre van az ő útja, mi a további küldetése, a költő/evangelizátori, a hírvivői, üzenetközvetítői feladat betöltése a szétszakított országrészek magyarjai között. Megkezdődött előadói diadalútja Kárpát-medence-szerte (Erdélyben, Felvidéken, Délvidéken, Kárpátalján, az anyaországban) majd később Nyugaton (Franciaországban, Hollandiában, a Benelux-államokban, Németországban…) a magyar közösségekben.

Mécs sikerei mögött, mutatnak rá irodalomtörténészek, nem csupán kimagasló tehetsége állt, hanem egyfajta költői-emberi-papi magatartás. Fellépései a szó nemes értelmében „fel-lépések” voltak, atmoszféra-teremtő képessége segítette ebben. Olyanokat mondott ki előadóestjein, amelyeket akkortájt senki nem mert kimondani. Magyarok és szlovákok együttéléséről beszélt, zsidók és magyarok kibéküléséről, szegények és gazdagok testvérközösségéről. Ugyanakkor mélységesen elítélte azokat, akik feladták magyarságukat a megélhetési előnyökért, a Janus-arcú s a Júdás-lelkű magyarokat, akik talpnyalóvá váltak. Gyakran idézett gyönyörű szóképe, a „Méhes”, mely a gyermekeit egybeölelő anyanemzet szimbóluma lett, azóta is lelket melengető erővel hat: „Lehetünk szétvágva harminchét határba / s hordhatjuk a mézet közös kaptárba, / csak a Méhes álljon ragyogón, kitárva / új határok felett minden égi tájra”.


Mécs László 1945-ig korának valószínűleg legnagyobb közönségsikert aratott költője volt. Kötetei többtízezres példányszámban fogytak el, a legolvasottabb lapok első oldalon hozták verseit. Francia nyelvű verseskötetei jelentek meg, egyikhez Paul Valéry, a franciák ünnepelt költője írta az elismerő előszót. A francia Pen Clubban „a magyar költészet világmárkájaként” méltatták. De nem hagyható említés nélkül ugyanakkor itthon a nyugatosok támadó fogadtatása. Küldetésének középpontjában ugyanis a keresztényszocialisták által is képviselt eszme állt, a nyomorban tengődőkkel való szolidaritás, a szociális igazságtalanság miatti fölháborodás, de az új élet alakításának esélyét az ember önjobbító törekvéseiben, az isteni törvények követésében, a kegyelemben látta, nem az erőszakban s nem a forradalomban! Politikai támadásainak 1945 után is ez lett a legfőbb támadási célpontja. Illyés Gyula a Nyugat hasábjain támadta Mécset, a katolikus magyar költészetről írott tanulmányában leszólta a költő idejétmúlt „váteszkedését”, a „versművelésben” való hiányosságait, s katolicizmusát máznak és retorikának bélyegezte.

Ellobbanó rőzselángok…


1945 a fordulat éve volt Mécs számára is. Végleg elhallgatták/elhallgattatták. 1943-tól 1971-ig idehaza nem jelenhetett meg verskötete. 1961-ig a nevét sem írták le. Kultusza megszakadt, néha úgy tűnt, teljesen elfelejtették. Egyik napról a másikra vált trónfosztottá, utolsó verse 1946-ban már csak álnéven (Élő Illés) láthatott napvilágot. A kényszerű hallgatás évei következtek, a „bujdosó évek”, ahogy maga is emlegette. Lélekben megtörten egy ideig Bakonybélben, a bencések monostorában rejtőzött el, mint a társadalom számkivetettje. Nagy sétákat tett, a Bakony hatalmas bükk- és tölgyerdőit járta, Szent Gellért egykori remetebirodalmát barangolta be, kezében vasalt végű botjára támaszkodva.

A természet jelentette számára a szabadságot, az életet, s innen merített újabb és újabb ihletet. Itt született között „Bakonyi látomás” című verse, melyben a vidék legendás betyárának, Sobri Jóskának alakját is megénekelte Szent Gellérttel egyetemben. A verset egy szlovák népdal dallamára írta, hagyományos ad notam stílusban. A „Bakonyi látomás” legendás sorai szinte szállóigévé nőttek a diktatúra idején a keresztény közösségek rejtett összejövetelein: „Ki a betyár? Ki a szent? Magyarhonban ki a szent?” „Ha a mérték tönkrement Senki, semmi meg nem ment”.

Bakonybélből többször ellátogatott Csornára is, ahol a Premontrei Rendházban szállt meg. Horváth Lóránt Ödön ny. perjel még novícius korából számos emlékképet őriz a költőről, amikor verseit szavalta közösségükben. Itt adta elő először „Bakonyi látomás” című költeményét is. Feszty Masa egyik portréképén fel is tűnik a vers témáját idézve Mécs László mellett Sobri és Szent Gellért alakja. A festményt az apátságban őrzik, a költő egykori szálláshelyén pedig emlékszobát rendeztek be az 1980-as évek végén.

Koholt vádak (röpiratok terjesztése) alapján 1953-ban Mécs Lászlót letartóztatták és tíz évi börtönbüntetésre ítélték, amelyből végül csak hármat kellett letöltenie, 1956 őszén kiszabadult. A forradalom eltiprása után úgy érezte, végképp bealkonyult a világ. Még apró rőzselángok azért időnként fellobbantak a lelkében, elérték apró jelzések, hogy a mélyben, főként az egyházi közösségekben azért az emberek ott őrzik még szívükben verseit, előadásai emlékét. Ilyen rőzseláng-jelzést tapasztalt meg, mikor 1958 áprilisától három éven át rendszeresen prédikálhatott az óbudai plébániatemplomban: szinte özönlöttek szentmiséire az emberek. Egy emlékező idézte, hogy abban az időben a villamosvezető vasárnaponként a délelőtti misék időpontjában azt kiáltotta a mikrofonba a templom elé érkezvén: „A Mécs-megálló következik”.

Pannonhalmán a bencéseknél lelt végül idős korára végső menedéket, kényszerű nyugalmat, de szeretetben áhított elcsendesedést is. 1961 májusától a főapátság szociális otthonának lakója lett. 1978-ban a Boldogasszony-kápolna kriptájában helyezték végső nyugalomra. Pannonhalma ma is a papköltő kultuszának egyik legfőbb ébren tartója, ahol tiszteletére egykori lakhelyén emlékszobát rendeztek be a főapátság területén. Itt fényképeit, könyveit és kéziratban fennmaradt kiadatlan verseit őrzik.

Pannonhalmáról több mint egy évtizeden keresztül átjárt Dobára a költő barátjához, Koperneczky István orvoshoz. Szívesen időzött házában, nagy beszélgetéseik lelki békét jelentettek számára. Ötven éves papi jubileumát, aranymiséjét is Dobán ünnepelte meg. Nagyvázsonyban is gyakran megfordult Mécs László az 1960-as évek végén, a ’70-es évek elején, több alkalommal vendégeskedett a plébánián papköltő barátjánál Pauer Antal plébánosnál, és előadásokat, felolvasásokat tartott a híveknek. Több verse is nagyvázsonyi keltezésű, s Pauer Antal is versbe foglalta emlékezetes találkozásaikat.

Toldi Éva
« vissza