K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Még egyszer Mécs Lászlóról
2015. augusztus 22. - Értékeink-örökségünk
« vissza
aomecslaszlo.jpg, Mécs László
Mécs László
Még egyszer Mécs Lászlóról
^ További képekért
kattintson a fotóra!
A Nyugat és a franciák…

Mécs László születésének 120. évfordulóján számos emlékező cikk, előadás, rádiós, televíziós riport, verses irodalmi műsor született a média világában, s az interneten is egy sereg friss információhoz juthat az olvasó az évforduló kapcsán, s meghallgathatja a költő legendás hírű verseit különböző előadóktól. Túl a jubileumi év háromnegyedén azonban felvethető a kérdés: vajon lezárható-e az a vita, amely személye, költői minősítése, a történelem útvesztőiben vállalt szerepköre, illetve előadókörútjai kapcsán megfogalmazódott az irodalmi közéletben?!
Lezárható-e azzal a Mécs-életmű, mely ma is a hajdani nyugatos zászlóvivők és egyes mai művészetpolitikusok leszóló, többnyire negatív kritikáira, vagy csupán vállvonogatós semlegességet jelző véleményeire hagyatkozik? Sokakban ugyanis (bennem is!) újra és újra felmerül, s egyre növekszik a hiányérzet, hogy még mindig nem születtek meg a válaszok azokra a kérdésekre, amelyek kulcsfontosságúak a Mécs-oeuvre értékelésében. Azokra a kérdésekre, melyeket Mécs életében és a halála utáni évtizedekben is sokan sokféleképpen feltettek, de megválaszolásukra mindezidáig nem került sor. Az idei jubileum kapcsán sem történt áttörés eddig még a hallgatás falán. A régi nagyokra mutogatva lesöpörjük lazán az asztalról azokat a nemkívánatos kérdéseket, amelyeket pedig a mai szabadnak mondott művészetkritikai lehetőségek között cinikus közömbösség megkerülni. Alábbi gondolataimmal ezen a feszítő hiányérzeten szeretnék enyhíteni, válaszok (válaszlehetőségek) után kutatva.

Itthon és a Kárpát-medencében

Régóta feszítő kérdés a Mécs-irodalomban, hogy mi volt az oka a költő Kárpát-medencei és nyugat-európai, diadalmenetként emlegetett előadókörútjai hazai gyanakvó, már-már ellenséges fogadtatásának. Milyen művészeti, politikai, emberi megfontolások indíthatták Babits Mihályt és másokat (Kárpáti Aurélt, József Attilát, Illyés Gyulát, Rédey Tivadart, Vas Istvánt…) összevont szemöldökű kritikáik megírására?
Mécs László korának valószínűleg legnagyobb közönségsikert aratott költője volt, állapítja meg Bárczi Zsófia felvidéki Mécs-kutató. Keresztény humanizmusa és előadóművészete a Kárpát-medencében szétszóratott, partvonalon túlra szorult magyarság körében, a csonka hazában és Nyugat-Európában is elismerést váltott ki. Ars poeticáját a „Vadócba rózsát oltok, hogy szebb legyen a föld” versének címe fejezi ki leghívebben. E törekvés hatotta át papként, szerzetesként, plébánosként, s világjáró előadókörútjain is. A vadóccá vált világot azonban nem forradalommal látta helyreállíthatónak. Mécs fel akarta rázni a megzavarodott emberiséget: Isten arra teremtett bennünket, hogy testben-lélekben-hitben növekedvén egyre jobbá váljunk, s ezáltal a világot is jobbá tehessük körülöttünk. S ezt a jobbító felebaráti és ellenségszeretetet Mécs ifjúkorától szüntelenül lobogó magas hőfokon képviselte verseivel (Civis Romanus sum). Olyan evangéliumi és közösségi értékeket tudatosított, melyeket nem cáfolt meg az idő azóta sem – mutat rá Cs. Varga István irodalomtörténész. Bejárta előadóestjeivel Franciaországot, a Benelux-állmokat is, előadókörutat tett Berlinbe, angol, francia, holland, olasz, német nyelven is megjelentek verseskötetei. Vezető francia irodalmi folyóiratok fő helyen foglalkoztak rendkívüli érdeklődéssel kísért estjeivel. Páratlan személyisége, sajátos egyénisége, mely egyszerre volt papi-költői-előadóművészi, máig egyedülálló a magyar Egyházban, a magyar irodalomban és az előadóművészetben is. Missziós útjaival új műfajt is teremtett, az „orális költészetet”. (A. Sauvageot, francia nyelvész és műfordító nevezte először így előadóestjeit, rámutatva: e műfajban a vers és az előadó személyisége összeforrt, szétválaszthatatlan, s éppen ez hatásának titka.) Nyugati előadóestjeinek csúcspontján Verdier bíboros, Párizs érseke védnöksége alatt 1935-ben a Sorbonne Richelieu-termében 700 fős hallgatóság (francia professzorok és egyetemi hallgatók) előtt adta elő verseit fergeteges sikerrel. Ekkor ismerkedett meg és kötött barátságot Paul Valéryvel, az ünnepelt francia költő és esszéíróval, aki azután 1944-ben francia nyelvű verseskötetéhez szinte rajongással kísért értékelő előszót írt költészetéről. Mécs a ’20-as évektől itthon a legolvasottabb költő volt, kötetei – melyek többezres példányszámban fogytak el – oda is eljutottak, ahol a Biblián kívül nem akadt más könyv a családban. Összes versei (1941-ben) például 23.000 példányban kerültek az olvasók kezébe. Előadóestjei komoly visszhangot vertek a magyar szívekben. Fellépéseivel mindig a közösség összetartása volt a célja. Azonosult Ady Endrének és Bartók Bélának a Duna-medence népei megbékéléséről vallott nézeteivel, a Németh László-i „tejtestvérek”-gondolat jegyében: „Tánc feszüljön a harangban: hajnalember szirom-tánca, /mely magyar lányt, tót fiucskát testvér-táncra pöndörít, / gyermekkezet gyermekkézbe, lelket fűzzön tavasz-láncba!” (Hajnali harangszó)
Fellépéseit jószolgálatnak tekintette, s azok bevételével iskolákat, plébániákat, vallásos folyóiratokat támogatott, általa épülhettek, szépülhettek templomok, s nem egyszer egyházi lapok menekültek meg a megszűnéstől.
A ’30-as években francia földön már Claudellel, Francis Jammesszel, Péguyjel, Max Jacobbal együtt emlegették Mécset. Pár évvel a halála előtt pedig (pannonhalmi „bujdosó” éveiben, amikor itthon személyét már teljes csend és hallgatás övezte) nyugaton még irodalmi Nobel-díjra is jelölték.

Papnak és költőnek lenni…

Kezdetben Mécs köteteiről a Nyugat is szívesen közölt ismertetőket, Kárpáti Aurél és Bálint György tollából méltányos kritikát is kapott, holott az ő lírai nyelve igen távol állt a főszerkesztő Babitsétól. Később azonban, éppen a Nyugat irányából támadták legvehemensebben „lírai korszerűtlensége” miatt. Megítélték modoros keresztény gondolatisága, narratív versbeszéde miatt. Miközben nyugaton és Kárpát-medence-szerte ünnepelték, Magyarországon a hivatalos irodalmi vezérkar (a Nyugat és a körülötte csoportosulók, a hozzá igazodók) leszólta költészetét, gyanakodva, majd ellenségesen, szinte megvetéssel szólt „tömegigényeket kiszolgáló” előadókörútjairól, eladdig, hogy végül kinyilvánították: Mécs alkotásai nem tartoznak bele abba a fogalomkörbe, amit költészet néven szoktak emlegetni a magyar irodalomban (Vas István: Mogorva jegyzetek).
Hogy mi volt az oka a nyugati sikerek hazai negatív, gyakran becsmérlő fogadtatásának, arra több magyarázat is adható. A legkézenfekvőbb természetesen az emberi, a költői irigység. (Stílusosan hadd idézzem Paul Valéry egy ide illő filozofikus bölcsességét: „Ha alaposan szemügyre vesszük a megvetést, azt látjuk, hogy valamiféle titkos irigység rejlik mindig benne”.) S valóban, volt miért irigykedni Mécs népszerűségére. Ocskay Gyula írja Szeretnék lenni: költő, próféta című tanulmányában: „Mécs kétségtelenül sikeres volt. Ady a Nyugat vezéreként nyugatra sohasem tudott betörni”. A nemzetközi sikernek, az elismertségnek a feltétele mindig is az alkotó műveinek idegen nyelvű fordítása volt. Mécs ebben élen járt.
Az első komoly kritikai támadások mint papköltőt érték. „Az a papköltők nehézsége, hogy a költő, akit egyházához érdekek és viszonyok láncolata fűz, könnyen tekintheti az egyházat maga is felekezetnek, sőt politikai pártnak… Bizonnyal nehéz papnak és költőnek, szolgának és szabadnak lenni egyszerre” – vélte Babits. Kárpáti Aurél megerősíti: „a papság még a költő szabadságában is körülhatárolást, megkötöttséget, leszűkítést jelent.” Illyés Gyula 1933-as, Nyugatban megjelent cikkében (A katolikus költészet) Mécs sikereinek lefokozásaként keresztény papköltői retorikus versbeszédét bírálja: „versei gáttalanul ömlenek. Hódít, de hírnevet épp bőbeszédűségével szerez. Költeményeiben rengeteg a modorosság, cifraság, olcsó fajtájú szimbólum, tetszelgő vezérkedés, prófécia.” Majd költészetének – és általában a magyar katolikus költészetnek – legfőbb gyengeségeként az elmélyültség hiányát jelöli meg, szembeállítva azt a francia élvonalbeli Paul Claudel költészetével. (Zárójelben megjegyezhetjük: hatalmas „öngól” volt ez Illyés részéről, hiszen Rónay László kutatásai révén ma már tudjuk, hogy Claudel is lelkesen hallgatta Mécs francia előadóestjeit, s ő szeretett volna elsőként méltató előszót írni Mécs francia nyelvű verseskötete elé, amiben csak közbejött gyengélkedése akadályozta meg.) Ocskay írja említett tanulmányában: „A pap megnyilvánulása a beszéd, a költőé a vers. A pap az etika talaján áll, a költő az esztétika hitvallója. Mécs László pap-költőként sem igazán pap, sem igazán költő nem tudott lenni… nem tud sejtetni, mindent megmagyaráz, egyértelműsít: didaktikus, retorikus költészet ez. Az etikum maga alá gyűri az esztétikumot, a beszéd a verset, a pap a költőt”. Vas István pedig így összegez: Mécs lírájának gyengesége, hogy eredeti alapötleteit „valamilyen költőietlen kenetteljesség, olcsó szimbolizmus” rontotta le.
Barlay Ö. Szabolcs atya írja ezzel kapcsolatban: Az utóbbi két évszázad óta a papköltők verseit másodrangú költészetnek tekintik, mondván: „ez nem igazi irodalom, ez csak prédikáció, szószékre való intelem.” Mécset többen védelmükbe vették, többek között erdélyi kortársa, Reményik Sándor is: „Mécs Lászlónak vannak olyan csúcsai, amelyekre nem fog feljutni sohasem Illyés Gyula, sem én…” (A költőt) „vádolják: szereted a világot. Minden vádpont más-más módon sebzi és kezdi ki a lelkét. Pártok, világnézetek, iskolák, akadémikusok és forradalmárok, konzervatívok és radikálisok, hívők és hitetlenek, nacionalisták és nemzetköziek jönnek és rádobják köveiket, mert szereti azt – amit ők nem szeretnek. S ő minden vádra azt feleli: igaz. De... harcának új meg új fordulói bontakoznak ki, mindég egy lépcsőfokkal magasabbra emelkedik, és minden elért lépcsőfok egy-egy győzelem. Mi vagyunk a hallgatóság, a költészet szellemei a tanúk, a tárgyalóterem a végtelenség, és lsten a bíró ebben az óriási perben”.
Babits gúnyosan reflektált Reményik idézett bevezető soraira: „különös érzés fog el bennünket Mécs és lllyés összevetésében, mintha egy gyönyörű termőfa oktatná ki ifjabb társát tiszteletre a háztetőn felburjánzott vadsóska iránt, mely csak azért veri fejével az eget, mert a háztetőn nőtt. Idelenn a földön törpe volna…”


Toldi Éva
« vissza