K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Még egyszer Mécs Lászlóról- II. rész
2015. augusztus 22. - Értékeink-örökségünk
« vissza
mecsdedikalkolozsvarott_1.jpg, Mécs dedikál Kolozsvárott
Mécs dedikál Kolozsvárott
Még egyszer Mécs Lászlóról- II. rész
^ További képekért
kattintson a fotóra!
A franciák és a lelkiismeret
II. rész



Régóta feszítő kérdés a Mécs-irodalomban, hogy mi volt az oka a költő Kárpát-medencei és nyugat-európai, diadalmenetként emlegetett előadókörútjai hazai gyanakvó, már-már ellenséges fogadtatásának. Milyen művészeti, politikai, emberi megfontolások indíthatták Babits Mihályt és másokat (Kárpáti Aurélt, József Attilát, Illyés Gyulát, Rédey Tivadart, Vas Istvánt…) összevont szemöldökű kritikáik megírására?
Írásom első részében Mécs László költői estjeinek nyugati, Kárpát-medencei és hazai diadalútját idéztem fel, majd itthoni hideg-rideg fogadtatását, tízezres példányszámban megjelent köteteinek, idegen nyelvű versesköteteinek, előadókörútjainak tömegigényeket kielégítő olcsó népszerűséggé degradálását. Az irigység, vagy a papköltőnek újabb időkben „kijáró” lenézettség volt az oka ennek a viszonyulásnak a 20. század eleji magyar irodalmi közéletben?! Nem tudhatjuk máig. Mindenesetre folyamatosan vegzálták Mécs verseit tartalmi, tematikai és formai szempontból is.


„Balzsamul az emberi szívekre”

A papköltő szociális érzékenységét is kipellengérezték: „Versei öncsalásra tanítanak, mert arra intenek, hogy a lélek parancsa a tökéletesedés, azért a lesújtó csapásokat is megbékéléssel kell fogadnunk” – fogalmazott Illyés. József Attila is szemére veti 1931-ben A Toll c. hetilapban gonoszkodó, gúnyos hangvételű kritikájában: (Mécs) „Tudomásul veszi a szegénységet. Módjával ugyan, de fáj a szíve a szegényekért és néha gyermekien elcsodálkozik azon, hogy egyáltalában vannak. Jól látja, hogy a szegények óriási ereje tömegükben van, hogy gyengeségüket pedig a szervezetlenség hozza magával. De hát – kereszténységet prédikál. Naiv. A naivságot (magyarul együgyűséget) sokan a költő ékének tekintik. Én nem.”
Szabó Ferenc SJ írja ezzel kapcsolatban: „Mécs azt a ’keresztényszocializmust’ képviselte és hirdette verseiben, melyet Prohászka kisugárzó hatásának köszönhetett. Barlay Ö. Szabolcs atya pedig megállapítja: „amit Prohászka szószéken, konferenciákon, könyvekben mondott prózában, azt Mécs László versben írta le, és sok ezer hallgató előtt mondta el.” (Mivel szociális lírájában az egyházkritika – az egyház felelősségének kérdése a szegénység, a nyomor megszüntetésében – is helyet kapott, a katolikus egyházi vezetés is gyakran ferde szemmel tekintett lírájára.)
A legtöbb támadás azonban (főleg a Nyugat felől) verseinek „esztétikai igénytelenségét” támadta. Ebben volt valóban némi igazság is, hiszen Mécsnek az előadókörutak sűrűjében nyilván nem volt ideje mindig kellőképpen kidolgozni, tökéletesíteni verseit. S a versek ekkor már főként az előadás várható hatását tartották szem előtt, aminek feltétele volt a közérthetőség, és az a ritmus, amellyel a költő képes a felismert igazság jegyében magával ragadni a hallgatóságot. Ezért is igaz Rónay György megállapítása, hogy „felülvizsgálatra szorul” az a kijelentés, miszerint „Mécs László versei nem tartoznak bele abba a fogalomba, amit ma költészetnek nevezünk, mert a sokak által elítélt orális költészet, az audiovizuális líra, mely Mécs László sajátos műfaja, nem mérhető a Nyugat mércéjén”.
Magyarázatul szolgálhat Mécs költészetének esztétikai támadásaira továbbá az is, hogy ebben az időben két véglet feszült egymásnak a nyugatosok és Mécs költői indíttatásában. A hazai irodalom ez idő tájt még a franciáktól átvett (de ott már leáldozott) „poésie pure” (a tiszta költészet) irányzatát követte. Ez a Mallarmé által fémjelzett irányzat az esztétikai minőséget tartotta a vers lényegének, elvetette a líra társadalmi, erkölcsi elkötelezettségét, s egy mesterséges öncélú költészetet alakított ki a l’art pour l’art jegyében. És ezen a szűrőn természetesen „fennakadt” Mécs költészete. Ő ugyanis versei üzenetének minél szélesebb rétegekhez való eljuttatását tartotta elsődlegesnek. „Az irodalomnak bele kell vágnia az élet elevenjébe. Én verseimet nem az örök hírnévre való kacsintással írom, hanem balzsamul az emberi szívekre” – írta.
Itt kell megemlítenünk Bárczi Zsófia felvidéki Mécs-kutató egy rendkívül fontos megállapítását, amely sok szempontból magyarázatot adhat Mécs költői indítékaira, fentebb idézett ars poeticájára. A húszas évek szlovenszkói magyar irodalma (tehát a Trianonban elszakított országrészen – de ez Erdélyben és Kárpátalján, valamint Délvidéken is hasonlóképp’ alakult) Ady Endre, Szabó Dezső és Móricz Zsigmond műveiben találta meg azt az indíttatást, melyet a későbbiekben továbbfejlesztett a nemzettudat megőrzésének, a nemzeti irodalom túlélésének érdekében. Míg az anyaországi irodalomban elhalványult a romantikus, küldetéstudattól fűtött költőideál, s helyére a „mesterség ismerete”, a költői virtuozitás tisztelete került, a szlovenszkói irodalom más úton haladt. Elvetette az öncélú művészetet, felértékelte viszont a szociális költészetet. (Már csak ezért sem vethető össze és állítható közös kritikai mérlegre Mécs költészete és a Nyugat-behatárolta magyar irodalom, hiszen Mécs költészete a Kárpát-medencei magyarság körében nemzet-ébrentartó történelmi feladatot töltött be - TÉ.) Az új nemzedék, az „újarcú magyarok” színrelépésének sorát Mécs László nyitotta meg Hajnali harangszó c. verseskötetével (1923), e kötet megjelenését kristályosodási pontként, a szlovenszkói magyar irodalom kezdeteként határozzák meg. Fábry Zoltán megállapítása máig érvényes: „Mécs László katolikus pap. Egyformán költője kereszténynek, zsidónak, magyarnak, szlováknak, szegénynek, gazdagnak!... A szlovákiai magyar irodalom elévülhetetlen tartozéka: a kezdet nélküle elképzelhetetlen, rekonstruálhatatlan. Kihagyása, megtagadása, átugrása: történelemhamisítás.”
E kérdéskör epilógusaként még egy érdekes, eddig nem vizsgált megközelítést, indoklást szeretnék felvetíteni az olvasóknak. Angyal Endre irodalomtörténész (1915-1976) írja egy Mécs-tanulmányában: „Az egyetemes magyarság spektrumán kezdetektől két nagy szín bukkan föl. Az egyik a Dunántúl és Felvidék szlavonid magyarságáé, a másik az Alföld és Erdély szlavonid magyarságáé. S van különbség a Dunántúl és Felvidék e két népcsoportja között, nem is kicsi. Az első latinabb, a második keletibb jellegű. Ezen a ponton ragadható meg véleményem szerint újabb irodalmunk nagy antitézise: a Babits-Mécs ellentét. Bevallva vagy be nem vallva, de itt rejtőzik Mécs megítélésének kulcsa. Akik Mécstől megtagadják a költői értéket, öntudatlanul is Babitsot szegezik vele szembe. Így kerül szembe a „latinos” szlavonid-magyar Babits a „keleti” szlavonid-magyar Méccsel, és így újul ki a mai líra síkján a labanc-kuruc ellentét irodalmi szinten is.”

Együtt érző franciák…?!

Most következzék két olyan kérdés, amelyet még nem tett fel az irodalom, de amelyek – meggyőződésem! – alapvetőek Mécs megítélését illetően is és a kor irodalmi-történelmi szintézisének vonatkozásában is:
Mivel magyarázható Mécs előadókörútjainak lelkes, szinte rajongással kísért nyugati, főként francia fogadtatása, s mivel magyarázható Paul Valéry elragadtatott Mécs-kritikája? Milyen művészeti és politikai megfontolások, érzelmi hatások inspirálhatták ebben a nyugati értelmiségi köröket – a franciákat, a hollandokat, belgákat...?
Annál is inkább izgalmas e kérdés, mivel a nyugatosok nemcsak Mécset bírálták, hanem hazai és Kárpát-medencei rajongóit is, azonban egy pisszenést sem hallattak nyugat-európai diadalútjának közönségéről. És bár foglalkoztak Mécs hazai méltatóival, de egy szót sem ejtettek a nyugatosok által is bálványozott Valéry dicsérő előszaváról. Mintha ez a két terület tabutéma lett volna.
A költő pannonhalmi naplóiból ismert, hogy „bujdosó éveiben” is folyamatosan ébren tartotta emlékezetében azt a „mintegy hetven verset”, amelyekből előadókörútjai során szokott egy-egy válogatást elmondani. E versekben gyakran megszólalt Trianon fájdalma, az elszakítottság fojtó érzése is (Sírnak a magyar háztetők, A kirándulás elmaradt, Drága hazám, Magyarország, Hiszek a vérszerződésben...). Ocskay Gyula szerint „leginkább a békét szerző franciákat támadta Mécs (Magyar János Bécsben; Mi Atyánk; Az Isten játszik című verseiben)”. Igaz, hogy Mécs sosem szólt a gyűlölet nyelvén, a békesség hirdetője volt, de nevén nevezte mindig a bűnt, az igazságtalanságot. Bár nyugat-európai estjeinek az emigráns magyarság közösségei voltak legfőképpen a résztvevői, de mint Sauvageot írja, mindenütt voltak szép számmal szimpatizáns, magyarul nem értő, vagy egyszerűen csak „együtt érző” franciák, akik magyar barátaiktól hallottak Mécsről, s eljöttek, hogy lássák a szerzetest, aki verseit szavalja. Néha tolmács is akadt az esteken, sőt szokássá vált, hogy a hallgatók kézbe kaphatták az előadott versek szabad francia fordítását (mint az idézett Sorbonne-esten, ahol színtiszta francia volt a hallgatóság). Mi szülte a lángoló lelkesedést a franciákban? Hiszen amiről a költő szólt lüktető-vádoló ritmusban, indulattal, annak okai, előidézői leginkább az ő nemzetük vezetői voltak, akik tető alá hozták Versailles-ban a békediktátumot, amely súlyos csonkítást hajtott végre a magyar nemzettesten.
Megszólalt volna a franciák nemzeti lelkiismerete?! Bűnbánat és együttérzés, valamiféle lelki jóvátétel is szót kaphatott ezeken az esteken a közönség soraiban felszabaduló tapsokban, a fogadtatásban, Mécs újabb és újabb meghívásaiban?!
A „Mécs-jelenség”, ahogy többen emlegetik, a hófehér reverendás, kék cingulussal övezett, verseit szenvedéllyel szavaló szerzetes megmozdította volna lelkükben is a franciákat? Kétségtelen, hogy a formabontásra, a meghökkentésre, az avantgárdra mindig is fogékony francia értelmiséget megragadhatta Mécs előadói stílusa, s az a reveláció erejével hathatott rá.


„Vértátömlesztés”

Valéry lelkesedését is hasonló élmények inspirálhatták? Vas István Mogorva jegyzeteiben nem talált elfogadható választ, mint azt: Valéry „pillanatnyilag éppen kiábrándult saját poétikájából, szervezete annak gyökeres ellentétére szomjazott”. Ebben sok igazság van, hiszen Valéry líráját is első költői periódusában a poésie pure határozta meg. Később azonban felhagyott még a versírással is, diplomáciai pályára lépett, s korábbi költeményeit átírta, hogy nyoma se maradjon annak életművében. Amikor megismerkedett Méccsel, már rég lezárta e múltját, s Mécs sodróerejű messianisztikus költészete olyan lehetett számára, mint egy vérátömlesztés. Valéry lelkében is valami hasonló ment végbe, mint a Sorbonne hallgatóságában? Valéry életének politikai kanyarait vizsgálva, még érthetőbbé válik a kép. Ő eredetileg jogot tanult, s a századelőn már a francia hadügyminisztériumban dolgozott, majd később aktívan részt vett a Népszövetség munkájában. (Annak a Népszövetségnek a munkájában, amelynek létrehozását a párizsi békekonferencia írta elő 1919-ben, s célja a béke fenntartása volt a – kierőszakolt – békeszerződések betartatásával, illetve betartásának ellenőrzésével, melyekkel politikailag újjá akarták rendezni a világot.) Életrajzából ismert, hogy Valéry a szervezet megbízásából Magyarországon is tevékenykedett egy időben. Nem érzem sem túlzó, sem naiv kombinációnak tehát, hogy Méccsel való találkozása felrázó erővel hathatott lelkiismeretére. Előszava mögött ugyanis felsejlik a lelki ember is, észrevette, hogy Mécs költészetének centruma az Isten: ,,Mécs Istene élő Isten, olyan Isten, akivel állandó összeköttetésben áll, akinek a legőszintébb szívből bevallja, ami a lelkében történik. Ebbe torkollik költészete, hivatása, magyarságszolgálata.” Sőt a poésie pure kötöttségeiből szabadult költő felfedezte Magyarország csonkaságában is megőrzött szellemi-lelki gazdagságát is: „Magyarország, sokkal inkább, mint Franciaország, megmaradt a friss érzelmek ösztönös világában: van még népzenéje és népköltészete, zenéje és költészete, amely még valóban zene és költészet és hitelesen népi, amelyet még nem silányított el az üresség és aljasság, amely megfertőzi a modern nagyvárosok tömegeit és amelyeket még nem devalvált egy féltékeny elit zárkózott kultúrája a maga lenézésével.”

*
Mécs László költészete hídverő költészet. A Trianonban széthullott nemzet összeölelésének „szivárványhídját” verte, mint Reményik írta róla. S mint érzékelhető, kihallható a nyugati nemzetek lelki megrezdüléséből, engesztelő hídverést végzett önkéntelenül Isten földi munkatársaként az ellenségszeretet jegyében verseivel a békediktátum-szerző nemzetek és diktátumot elszenvedők között: „Arany-hidat verek hitből, reményből, szeretetből. / Az elmúlás erecskéi, csermelyei, folyói felett, / tavaszok, eszmék, filozófiák felett, / emberek, Nap, Hold, csillagrendszerek felett, / az elmúlás tengere felett, / arany-hidat verek Ahhoz, / aki nem jött és nem megy, / aki nem volt és nem lesz, / aki Van!”
Zárszóként méltó és igazságos Rónay Lászlót idézni: „Mécs László vállalta küldetését, s ezzel együtt járt, hogy nem irodalmi sikereket aratott, hanem lelkieket, nem az irodalmi kézikönyvekbe írták nevét fénylő betűkkel, hanem a szívekbe. Veszélyes szerep, hiszen az utókor nehezen értelmezheti, de fontos, talán fontosabb, mint a vers csiszoltsága, maradandósága, hiszen aki ezen az úton jár, a nemzetépítés tevékenységéből veszi ki részét."

Toldi Éva
« vissza