K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Az „Emberkatedrális”: Márton Áron – Az irgalmasság évében az áldozatvállaló püspökért
2016. május 31. - Értékeink-örökségünk
« vissza
afiatalfelszenteltpuspok.jpg, A fiatal felszentelt püspök
A fiatal felszentelt püspök
Az „Emberkatedrális”: Márton Áron – Az irgalmasság évében az áldozatvállaló püspökért
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Az irgalmasság évének lelki célkitűzéseihez, eseményeihez illeszkedik az idén két sajátosan magyar évforduló: Tours-i Szent Márton születésének 1700. jubileuma és a „másik Márton”, az erdélyi magyarság helytálló és hitvalló főpásztora, Isten Szolgája Márton Áron születésének 120., püspökké szentelésének 77. évfordulója.
A Márton Áron-emlékévet február 12-én nyitották meg ünnepélyes keretek között Csíkszeredában. A jubileumi esztendő célja, hogy az erdélyi püspök életművét, tevékenységét minél szélesebb körben megismertessék, példaként állítsák a mai magyarok és az európai népek elé, s ezáltal boldoggá avatási procedúrájának folyamatát is előre lendítsék. A Márton Áron-emlékévet Magyarország Miniszterelnökségének Nemzetpolitikai Államtitkársága hirdette meg erdélyi magyar politikai, társadalmi intézményekkel, szervezetekkel, közösségekkel egyetértésben.

Márton Áron a magyar történelemnek olyan személyisége volt, akit példaképül állíthatunk ma is mindenki elé. Bátran felemelte szavát a 20. század diktatúráinak embertelenségei ellen, közösséget épített, szívén viselte hívei sorsát, minden magyar ember sorsát, és kiállt az elnyomottakért, hangzott el a jubileumi év megnyitó ünnepségén. Szent Márton a köpenyét hasította ketté, hogy felét odaadja a rászorulónak. Nem a fölöslegéből segített, hanem amire magának is szüksége lett volna. Ilyen életáldozat volt Márton Ároné is. Püspöki beköszöntő beszédét is Szent Márton püspök szavait idézve kezdte: „Uram, ha néped számára még szükséges vagyok, nem utasítom el, vállalom a munkát”. Jelmondatát is ennek szellemében választotta: „Non recuso laborem” – Nem futamodom meg a munkától. S vállalta valóban a munkát, a kapott feladatok ellátását és az azokkal járó legtöbbször emberpróbáló szenvedéseket a kommunista diktatúra legnehezebb évtizedeiben is. „Az igazság védelmében és a szeretet szolgálatában az üldöztetés és börtön nem szégyen, hanem dicsőség” – vallotta.

Márton Áron 1896. augusztus 28-án született Csíkszentdomokoson egyszerű székely földműves család harmadik gyermekeként. Iskolaéveit szülőfalujában kezdte, majd a csíksomlyói és a csíkszeredai gimnáziumban folytatta. Az első világháború kitörésének második esztendejében érettségizett a gyulafehérvári kisszemináriumban, s hamarosan megkapta katonai behívóját. Harctéri szolgálatra vezényelték. Megjárta Doberdót is, frontszolgálata során négyszer is megsebesült. A háború után szülőföldjén egy ideig önálló gazdálkodással próbálkozott, majd gyári vasesztergályosként dolgozott, de végül hallgatva Isten hívására, 1920 őszén papnak jelentkezett Gyulafehérváron. Határozottságával és kiegyensúlyozott életvitelével már ekkor kitűnt szemináriumbeli társai közül – olvasható életrajzában. 1924. április 19-én Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök diakónussá, július 6-án pedig pappá szentelte. Első kápláni állomáshelyei Gyergyóditróban és Gyergyószentmiklóson voltak. Közben gimnáziumi hittanári szolgálatot látott el Gyergyószentmiklóson és Marosvásárhelyen. 1929-ben megkapta első plébánosi kinevezését Verestoronyra. 1930–1932-ben udvari káplán és püspöki levéltáros Gyulafehérvárott, majd püspöki titkár, egyetemi lelkész és hitszónok volt Kolozsvárott. XI. Piusz pápa 1938. december 24-én nevezte ki gyulafehérvári püspökké, 1939. február 12-én szentelték föl.
Egyházvezetőként már 1938-ban az elsők között tiltakozott a háború ellen, s 1944-ben felemelte szavát a zsidók deportálása ellen is Kolozsvárott a Szent Mihály-templomban, az akkori észak-erdélyi magyar polgári hatóság jelenlétében, majd levélben szólította fel Sztójay Döme miniszterelnököt, Jaross Andor belügyminisztert, a főispáni hivatalt és a rendőrkapitányságot, hogy akadályozzák meg a zsidók elhurcolását. A háború után az egyre erősödő kommunista és ateista rendszer idején hét másik püspöktársával 1948. március 19-én levelet intéztek a román minisztériumhoz az alkotmány-tervezetben felfedezett ellentmondások miatt. Ebben kérték a vallásszabadság kiterjesztését a Romániában gyakorolt összes vallásra, a vallásoktatás biztosítását minden iskolában, valamint a lelkipásztori szolgálat lehetőségét a hívek számára a hadseregben, katonai kórházakban, árvaházakban és fogházakban is. A román görög katolikus egyház állami betiltásakor püspöki körlevélben hívta fel a katolikus papokat, hogy „a görög-katolikus testvéreket előzékeny szeretettel a legmesszebbmenő vallási támogatásban és segítségben részesítsék, amikor szükséges, templomaikat, kelyheiket és egyházi felszereléseiket a keleti szertartású szentmise bemutatására készségesen rendelkezésükre bocsássák”.

Emlékezetes felcsíki bérmaútját 1949 tavaszán máig emlegetik kortárs paptestvérei és a hívek. A gyimesi csángók ekkor ugyanis egy fehér lovat ajándékoztak a püspöknek, s így helyi fiatal férfiak hét-nyolcezer fős kíséretében – akik kéz a kézben szoros kordont alkottak körülötte védelmezőleg, hogy lehetetlen legyen a román hatóságok emberei által való megközelítése – lóháton vonult be Csíksomlyóra a búcsúra, s ott pünkösdvasárnap beszédet mondott. A búcsún addig még soha nem látott tömeg, mintegy 150.000 ember vett részt, annak ellenére, hogy a helyi pártszervezetek kivezényelt munkásai mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a zarándokok eljutását a búcsúra (kulturális rendezvényeket szerveztek arra az időpontra, megakadályozták a vonatok indulását Csíkba…). A katolikus közösségen kívül a többi erdélyi magyar felekezet hívei is igen nagy számban zarándokoltak el Csíksomlyóra és nagy számban érkeztek Moldvából is csángótestvérek a búcsúra.

A püspök hagyományosan részt vett később a székelyudvarhelyi úrnapi körmenetben is. Az állami szervek ekkor már tervbe vették letartóztatását, amelyet 1949 júniusában foganatosítottak. Mikor Márton Áron Bukarestbe indult volna, civilruhás rendőrök foglyul ejtették, letartóztatták. Először vizsgálati fogságba került 3 évig, megjárta a pitești, a nagyenyedi és a máramarosszigeti börtönöket, majd a bukaresti katonai törvényszék 1951. július 13-án életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. Petru Groza miniszterelnöksége idején helyzete némileg enyhült, a bukaresti fogházból áthelyezték egy volt bojár villájába, ahol állandó őrizet és megfigyelés alatt tartották. 1955 tavaszán szabadlábra helyezték. Visszakerülve a gyulafehérvári püspökségre újrakezdte pasztorális tevékenységét, bérmautakat szervezett, hogy meglátogathassa egyházmegyéje híveit. Népszerűsége végül is annyira zavarta az állami hatóságokat, hogy 1956-ban háziőrizetre ítélték. Ezentúl nem hagyhatta el a püspöki palotát, mozgáskörét leszűkítették a püspöki székházra, az udvarra, a kertre és a székesegyházra. Azt sem engedélyezték, hogy átmehessen a papnevelő intézetbe. „Palotafogsága” tizenegy évig tartott.
Újbóli szabadulása Franz König bíboros látogatása révén valósult meg. A bécsi bíboros a román ortodox egyház, illetve a bukaresti pátriárka meghívására érkezett Romániába egy ortodox kolostor és kegyhely jubileumára, de a meghívást csak azzal a kikötéssel fogadta el, hogy találkozhasson Erdély püspökével, Márton Áronnal is. E találkozás és a püspökkel való hosszas beszélgetés nyomán kényszerlakhelyre vonatkozó büntetését azonnali hatállyal feloldották.

1969-ben életében először eljutott Rómába, ahol találkozott az akkori egyházfővel, VI. Pál pápával. „Bár nagyon tisztelte VI. Pál pápát, úgy látta, hogy a kommunista diktatúrának és a kommunisták módszereinek ismeretében nincs remény a kompromisszumos megoldásokra. Sajnálattal vette, hogy a magyar egyházi vezetők az állammal való egyezkedés útjára léptek… Luigi Poggi érsek, a Vatikán keleti utazó nunciusa gyakran járt Gyulafehérváron, hogy a román Vallásügyi Osztály elképzelésével harmóniában, rendezze az állam és az egyház közötti viszonyt Márton Áron közreműködésével. Áron püspök viszont tartotta magát ahhoz, hogy a betiltott és megsemmisített görög katolikus egyház vezetői nélkül (akik, számos katolikus pappal együtt börtönben sínylődtek) nem hajlandó az egyház helyzetéről tárgyalni, és azt a benyomást kelteni a világ előtt, mintha vallásszabadság volna.” (Tomka Ferenc: Márton Áron példája 2003. Új Ember)
Márton Áront halála előtt néhány hónappal, 1980. április 2-án, püspöki működésének 42. évében II. János Pál pápa felmentette az egyházmegye kormányzása alól egészségi állapotára való tekintettel. Erdély hitvalló, gerincet soha nem hajlító püspöke, akit Illyés Gyula találó kifejezésével élve „Emberkatedrálisként” tisztelt és tisztel ma is a világ magyarsága, 1980. szeptember 29-én sok szenvedés után, életének 85. évében hunyt el. Temetésén több mint tízezren gyűltek össze a gyulafehérvári székesegyházban.
*
Emlékezők Márton Áronról

„Erdély fölött éjsötétben égi fény, / Áron püspök tisztaság vagy s jó remény. / Általad most Krisztus király van velünk, / Fölemelt főt, méltóságot adj nekünk!” – éneklik most Ferenczes István erdélyi költő Márk József ferences szerzetes által megzenésített Márton Áron-himnuszát Erdély-szerte és azon túl is, a moldvai magyarság közösségeiben és nagyvilágban is.
Aki csak kapcsolatba kerülhetett Isten Szolgája, Márton Áron püspökkel, megtapasztalhatta emberi, lelki nagyságát, bölcsességét. Paptestvérei, szolgáló kortársai mellett közéleti személyiségek, írók, politikusok méltatták szolgálatát, s életre szóló emlékként őrzik találkozásaikat a főpappal, hálával adóznak tanúságtevő, igazi jópásztori szolgálataiért, áldozatvállaló életéért. Ezekből a visszaemlékezésekből idézünk most az alábbiakban.

Keresztes Sándor, a püspök régi ismerőse, hazánk egykori vatikáni nagykövete egy magánlevelében írt Illyés Gyulának Márton Áronnal való találkozásáról, kapcsolatáról, mely a köztudatban bizonyára kevéssé ismert. 2000-ben az Új Ember hetilapban volt olvasható. Ez az esemény Márton Áron boldoggá avatási eljárásához is szolgáltatott fontos információkat: „
„Illyés Gyulával a kapcsolatot Áron püspök úr kezdeményezte, amikor megkért, hogy egy általa küldött korondi vázát juttassak el az íróhoz, melyet leánya részére szán, kinek létéről a verseiből szerzett tudomást. Úgy alakult aztán, hogy püspök atya és Illyés között ’a postás’ szerepét tölthettem be több ízben – írja Keresztes Sándor. Ennek egyik emlékezetes epizódja a következő:
Illyés Gyula habozott, hogy vajon elküldheti-e a püspöknek a Charon ladikján című könyvét, mert ahogy nekem mondta, szeretne úgy hinni, mint a püspök, de sajnos ő nem hívő. Meghallgatván bátorító és megnyugtató érvelésemet, a könyvet elküldte az alábbi dedikálással: ’’Áronnak, felfelé nézve, Gyula’.’ Én ezt az epizódot elmeséltem a püspök atyának, melyet mosolyogva és megértéssel fogadott. Következő látogatásom alkalmával a következő üzenetet küldte velem Illyésnek: ’’Mondd meg a Gyulának, elolvastam a könyvét, és azt üzenem neki, hogy ő hívő, csak viaskodik az Istennel, mint Jákob az angyallal. Krisztus ugyanis azért jött a világra, hogy az embereknek meghirdesse az igazságot, és mindenki, aki tiszta szívvel keresi és követi az igazságot, Krisztust követi’.’
Amikor ezt az üzenetet Illyésnek átadtam (Flóra asszony jelenlétében), az író zokogni kezdett, majd kihúzta magát és azt mondta: ’’Mondd meg a püspöknek, rendelkezzék tollammal, eszemmel és pénzemmel, azt teszem, amit kíván’.’ Ezt az eseményt elmeséltem Takács József professzornak és Belon Gellért, későbbi püspök barátomnak. Lehet, hogy ez a kis történet is közrejátszott abban, hogy Belon Gellért Illyés temetésén beszédét azzal kezdte, hogy: ’Bocsánatot jöttünk kérni tőled, mert magadra hagytunk...’.’ Illyés Gyula tehát Istenhez megtérve, egyházi temetésben részesült. Valószínűnek tartom, hogy megtérésében szerepet játszott Márton Áronhoz fűződő kapcsolata, akivel életében egyszer találkozott, átbeszélgetve egy egész éjszakát.”

Jakubinyi György érsek: „Márton Áron püspök börtönből szabadulva bizalmába fogadta Huber József prelátust, aki püspöki titkár, irodaigazgató, teológiai tanár volt. „Huber atya” értesített minket a lehetőségről, hogy a búcsúzó, nagybeteg főpásztor áldását adja a Hittudományi Főiskola és Papnevelde tanáraira és növendékeire. 1980. szeptember 21-én, vasárnap délben felsorakoztunk abban a püspöki kertben, amelyben a tíz évig tartó kényszerlakhely idején legtöbb idejét töltötte. Most azonban már nem a csíki ember lépteivel jelent meg, hanem megtört öregemberként. Önzetlen ápolója, Júlia szociális testvér tolókocsin hozta elénk. Közel kétszáz ajakról felzendült a „Jó Atyánkért esdeklünk” kedves, püspökfogadó ének, amely közel negyvenkét éven át kísérte hatalmas egyházmegyéje területén, amelynek határai egybeesnek a történelmi Erdélyországgal – a csíki bércektől fel Máramarosig, a Királyhágótól a Déli-Kárpátok hófedte vonulatáig. Most azonban utoljára zengett számára az énekünk. Könnyekre fakadt az ősz püspök, úgy köszönte a szavakat, az éneket, és még egyszer – utoljára – megáldott minket. Kezét már úgy kellett tartani, mint Mózesét a hegyen az amalekitákkal folytatott küzdelem alatt. Éreztük, hogy utoljára találkozunk. Egy hét múlva már a ravatalon láttuk viszont, a feltételezett fejedelmi trónteremben…
Számomra az is sokatmondó volt, hogy Isten Szolgája, Márton Áron egyházmegyéje és székesegyháza védőszentje, Szent Mihály főünnepén halt meg, szeptember 29-én. Temetése pedig Szent Ferenc napjára, október 4-ére esett. Őt, aki csíkszeredai diákként lépett a Ferences Harmadik Rendbe, az Assisi Szegénykéje napján temették. De nemcsak ennek a rendnek vált tagjává, hanem 1973. október 8-án beiratkozott a Lisieux-i Papi Egyesületbe is. Ezért nem lepődtem meg, amikor egyik kispapunk boldogan mutatta, hogy a püspök úr kiosztott ruhái közül neki egy reverenda jutott, melynek zsebében azt a Kis Szent Teréz másodlagos ereklyét találta, amelyet én hoztam neki Lisieux-ből.” (Szabadság, 2010. szeptember 28.)

Berszán Lajos (tb. kanonok, a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum lelki igazgatója, Márton Áron püspök tanítványa a teológián):
Buszek László, szülőfalum, Zágon plébánosa közölte velem 1956-ban, hogy mehetek boldogan Gyulafehérvárra, mert a püspök úr kiszabadult a börtönből. Emlékezetes volt az a nap, amikor elébem tett egy fehér ív papírt, írjak kérést, hogy a püspök úr felvételire engedjen a gyulafehérvári római katolikus kántoriskolába. Én sohase hallottam addig, hogy kell egy püspököt megszólítani, de mikor kezdte diktálni a plébános úr, hogy „Nagyméltóságú és Főtisztelendő Püspök Atya”, maga a megszólítás annyira ünnepélyes volt a számomra, hogy valaki emberfeletti embert képzeltem magam elé. S amikor megláthattam Gyulafehérváron, ugyanez az érzés kerített hatalmába. A püspök úr személye szinte sugárzott! Ahogy mosolygott ránk, a kántoriskolásokra (mert akkor még átjöhetett), az valami felemelő volt. Én Gyulafehérváron bérmálkoztam meg, és bizony sokáig éreztem még a homlokomon az ujjának a nyomát, ahogy megkent a megszentelt krizmával. Ha nem szólalt meg, csak megjelent és szelíden mosolygott, már az bíztatást jelentett a környezetének. Soha nem egy börtönviselt, meghurcolt, elkeseredett, szenvedéseken átment embert láttunk benne, mindig kedves volt a híveivel, soha nem panaszkodott, valami hihetetlen lelkierő, remény sugárzott belőle. Akik nem látták soha, nem tudom, meg tudják-e érteni, hogy lelkipásztori útjai során a hívek a ruhája szegélyét csókolgatták és a kezét kapkodták, hogy megcsókolhassák. Mert amint a Szentírás mondja az Úrjézusról, hogy erő ment ki belőle, mikor ruháját érintették, mintha ővele is ez történt volna. A teológián később a püspök úr nekünk szociológiát és hodegétikát, azaz gyakorlati lelkipásztorkodást tanított.
Az erdélyi iskolákban abban az időben a falra a „kommunista szentek” képei voltak kiakasztva, s úgy nevelődtünk már gyerekként, hogy azokra tekintettünk föl, mert hát ők vezetik az országot, a boldogságunk tőlük függ... Gyulafehérvári diákként hallottam először a püspök úrtól, hogy nem az ember van az államért, hanem az állam az emberért, s az állam az embert kell szolgálja. S akkor tudtam rendezni magamban helyesen az értékrendet. S aztán megvilágosodott számomra az is, hogy az embernek túl kell néznie a diktátorokon, a tehetségtelen felkapaszkodott politikusokon, és tudatosítania magában, hogy ők tulajdonképpen a mi szolgáink kellene legyenek, hiszen a miniszter szó szolgát jelent.
Teológiai tanulmányaim idején mi püspök úr óráira átmentünk mindig a püspökségre, ahol egy szoba be volt rendezve tanteremnek. Legalább ilyenkor találkozhattunk vele! Az a tisztelet, amit éreztünk iránta, mikor megnyílt az ajtó és ő lépett be hozzánk, felemelő erejű volt. Püspök úr szociológia óráin soha nem úgy beszélt, mint aki nem ismeri az ellenfélnek (a kommunista ideológiának) az álláspontjait. Nagyon tájékozott volt mindenben, s ezért felvilágosító, sőt megvilágosító erejű volt mindaz, amit és ahogy tanított nekünk.
Amikor a kántoriskolát kezdtem, akkor volt Magyarországon az ’56-os forradalom, épp az iskolai idő alatt. Mi tapasztalatlan diákok voltunk, s minket távol tartottak tanáraink a politikától, s így távol maradhattunk a titkos szolgálatoktól is, akik nem jártak a nyakunkra így… Bejártak ugyan ellenőrizni, még órákra is Bukarestből, de a tanáraink tudták kezelni az ügyet. Velünk, kántoriskolásokkal nemigen álltak szóba, de a teológián viszont már időről-időre lehívattak minket egyenként, amolyan „baráti elbeszélgetésre”. Egészen addig, míg Márton Áron püspök úr nem tiltakozott. Nagyon kemény hangú levelet írt a belügyminiszternek, hogy a dolgozatírást vagy az iskolai programot is megzavarták. A püspök úr nagyon jól fogalmazott, azt külön kéne tanulmányozni, ahogy megírta leveleit. Tömören, minden szónak megvolt a helye, a súlya. Beszédeit ma is idéznünk kellene prédikációinkban a Szentírás mellett! (Berszán Lajos atya visszaemlékezése – 2015 augusztus)

Toldi Éva
« vissza