K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Boldog IV. Károly emlékezete A tihanyi kálvária történelmi stációi (1927–1960–2013)
2016. június 14. - Értékeink-örökségünk
« vissza
tihany-kiralyszoba.jpg, Tihany- királyszoba
Tihany- királyszoba
Boldog IV. Károly emlékezete A tihanyi kálvária történelmi stációi (1927–1960–2013)
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Május elején a veszprémi Érseki Palotában kiállítást rendezett a Boldog Gizella Főegyházmegyei Gyűjtemény Boldog IV. Károly király és hitvese, Bourbon–Pármai Zita megkoronázásának centenáriuma alkalmából. Az ünnepélyes megnyitón szót kapott, hogy utolsó magyar királyunk tisztelete máig mennyire eleven hazánkban, s hogy az uralkodói páros több szállal is kötődik egyházmegyénkhez.
A többség jól ismeri, hogy a veszprémi püspökök ősi kiváltsága volt a királynék koronázása (Zitát báró Hornig Károly bíboros, veszprémi püspök koronázta az emlékezetes helyszínen, a budavári Nagyboldogasszony-templomban), ám kevésbé ismert, hogy a Madeira szigetére kényszerű száműzetésébe induló IV. Károly utolsó magyarországi napjait Tihanyban, a Szent Ányos Bencés Apátságban töltötte 1921-ben (okt. 26–31.) hitvesével.

A három szobát (az úgynevezett „királyszobákat”), ahol az uralkodói páros megszállt, máig nagy tisztelettel őrzik az apátságban, s a rendszerváltás után látogathatóvá is tették az érdeklődő turisták számára a bencések az ott rendezett kiállítással. Továbbá az is eléggé ismeretlen, hogy néhány évvel a király halála után, 1927-ben a tihanyiak megépítették mintegy szimbolikus jelként a IV. Károly-kálváriát, a tragikus sorsú királyra és a Trianonban keresztre feszített nemzet kivéreztetésére emlékeztetve. Mindez jelzi, hogy Tihanyban különösen erős tisztelet, szeretet övezte, s övezi ma is a 2004-ben a boldogok sorába emelt Károlyt, s a most boldoggá avatására váró Zita királynét. Erről vallanak Halbik Ciprián tihanyi apát és Perényi Otmár tihanyi házfőnök egykori levelei is, melyekben beszámolnak Bárdos Remig pannonhalmi főapátnak IV. Károly és Zita királyné tihanyi tartózkodásáról, arról, hogy a mélyen hívő házaspár a száműzetésbe is Istenbe vetett hittel, az életpróbát elfogadó alázattal és szentségekkel megerősítve indult el. S a májusi megnyitón elhangzottak a király politikai téren is hitvalló keresztény helytállásáról tanúskodó kijelentései, melyeket ma már szállóigeként idéznek a történészek is:

„Szeretném mind a két népemet, a magyart is, amelyiknek a királya lettem, és az osztrákot is, amelyiknek a császára lettem, Isten törvényei és az Egyház szociális tanítása szerint kormányozni… Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; amely háború keletkezésében semmi részem nem volt… Igyekezetem mindig és mindenben az Isten akaratának lehető legtisztább felismerése és követése volt, az emberileg elérhető legtökéletesebb módon…”

A történelem kegyetlen párhuzamot húzott a száműzött király és az emlékére állított tihanyi kálvária tragikus sorstörténetét illetően, amelyről hatvan esztendeig tilos volt beszélni is. Nemrég összegezte ezt úgy egy tihanyi ismerősöm, hogy nemzedékek nőttek fel Tihanyban és környékén, meg szerte az országban úgy, hogy soha nem is hallottak a IV. Károly kálváriáról (meg talán IV. Károlyról sem). Elsőként 1988-ban Ráday Mihály népszerű városvédő televíziós műsora (Unokáink sem fogják látni) törte meg a jeget, melyben felidéződtek az emlékezetes kálvária megépítésének és barbár leromboltatásának történelmi stációi. S a „fordulat évében”, 1990-ben a Gondviselés jóvoltából még magam is találkozhattam, megszólaltathattam a hálával és szeretettel épült, majd parancsuralmi diktátummal lebontatott kálvária sorsáról az események hiteles tanúját, az akkor már nyugalmazott Vass Sándor Alberik bencés atyát, egykori tihanyi plébánost, aki testközelből látta és fotóival meg is örökítette a kálvária fénykorát és „démoni erővel végrehajtott eltakarítását” 1960-ban. Az akkor már Keszthelyen élő (azóta megboldogult) atya így emlékezett a IV. Károly-kálváriára:

„Az 1926-ban megalakult IV. Károly Tihanyi Országos Emlékbizottság kezdeményezte a kálvária megépítését IV. Károly király fogságának és a trianoni országcsonkításnak emlékére az elszakított vármegyékkel összefogva a tihanyi Attila-dombon. Siklódy Lőrinc tervei szerint a három kereszthez 14 stáció vezetett fel. Ezek Magyarország sorsát szimbolizálták, a nemzet keresztre feszítését Krisztus keresztútjának és kínhalálának rézdomborításokon megörökített állomásaival, s a Megváltó feltámadásának ígéretével mintegy a nemzet dicsőséges feltámadását is sugallva. A stációképek alá pedig a kálvária építését adományaikkal támogató szabad királyi városok és vármegyék címereit készítették el a kőfaragók művészi igényességgel. A dombtetőn a három monumentális kőkereszt mögött a sziklából kiképezett szimbolikus Hármashalom csúcsán az apostoli kettőskereszt volt látható – vörösréz lemezből készült kiváló mestermunka – a stilizált magyar koronával, s alatta IV. Károly bronz domborművű portréjával. A keresztek előtti mellvéden belül pedig a Trianonban elcsatolt vármegyék címereit örökítették meg a kőfaragók. A Magyar Hiszekegy pár sora is itt olvasható volt.”

A kálváriát 1927-ben Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én szentelte fel Rott Nándor veszprémi püspök, s neves vallási zarándokhely volt egészen 1950-ig. A tihanyiak a keresztutat nagyhéten mindig itt, a kálvárián járták végig, olvasható a Historia Domusban. Az úgynevezett „irredenta emlékeket” azonban 1945 után folyamatosan felszámoltatta a szocialista állam. 1950-től a csoportos keresztútjárást rendőrségi engedély feltételei közé szorították Tihanyban is. De mivel idegenforgalmi látványosság is volt a zarándokhely, a turistákat nem korlátozhatta a rendőrségi rendelkezés. A kálvária „szocialista Trianonja”, ahogy Alberik atya fogalmazott, az ’50-es évek végén kezdődött el, és vandál módon 1960-ban fejeződött be.

„1959 októberének első napjaiban…megszólal az ajtócsengőm. Dr. Langmár kancellár, általános helynök és Prazsák Mihály, a megyei tanács egyházügyi megbízottja állnak az ajtóban – olvasható Alberik atya naplójában (melyből részleteket közölt 2005-ben az apátság „Bevégeztetett” című emlékező kiadványában). ’Erre jártunk. Gondoltuk, meglátogatjuk’ – mondták. A szokásos udvariassági kérdések között néhány a Kálváriára vonatkozott. Szoktunk-e oda kimenni? Látogatják-e? Hol végezzük a keresztutat a nagyböjtben? E kérdések hallatán nem gondoltam még semmire. Néhány szó még s a látogatók elmentek. Sejtelmem sem volt arról, ami a kérdések mögött lapult”.

A látogatásnak – bár az atya jóhiszeműen fogadta – valójában előkészítő jellege, mondhatnánk felkészítő célzata is volt már, mely 1960 tavaszára vandál intézkedések meghozatalához vezetett. Keszthelyi találkozásunkon Alberik atya erre így emlékezett:

„1960 áprilisában hivatott a tanácselnöknő, Stolcz Gusztávné, s azt kérdezte, megkaptam-e már a kálvária lebontásról szóló rendelkezést Klempa úrtól (Klempa Károly Sándortól, a Veszprémi Egyházmegye akkori apostoli kormányzójától). A rettenetes hírt sajnos megkaptam valóban Langmár Lipót helynök közvetítésével. Benne egy megdöbbentő válaszlevéllel, melyet Klempa Sándor Bakos István megyei tanácselnöknek írt: ’Tudomásomra jutott, hogy Veszprém megye 15 éves felszabadulását emlékmű felállításával óhajtja megünnepelni. Ezen nagyjelentőségű tervet megvalósulásában támogatni óhajtom. Tekintve, hogy Tihanyba tervezik az emlékmű felállítását, a magam részéről helyeslem és támogatom az elgondolást, hogy a volt Károly Király Kálvária helyén állíttassék fel az emlékmű’.
Le lesz bontva a kálvária! – mondta erre Stolczné, győzelemittas szemekkel villantva rám, mintha a község ’mindenhatója’ lenne. S vezényletével valóban elkezdődött a barbár rombolás, melynek során április 22-től május 19-ig a szavaival élve ’eltakarították az irredenta bűnjelet’.”
A tanács a városrendezést bízta meg a „munkálatok” megkezdésével. Az elsőként kivezényelt három szakmunkás azonban megtagadta a méltatlan munkát, bár megfenyegették őket munkaviszonyuk megszüntetésével is, folytatják a történetet a tihanyi emlékezők. Végül Léber István lakatos és Szabó Kálmán kovács elvállalták és megkezdték a stációk plakettjeinek kibontását. Hamarosan elkergette azonban őket a népharag, hegyes villa és furkósbotok kíséretében. Ezután a rendőrség közreműködésével folytatódott a bontás. A megfigyelők a bokrok közé lapulva biztosították – fegyverrel!! – a „nyugalmat”. A stációk ledöntését traktorral végezték. A traktorok elejére, a szemtanúk szerint, óriási fagerendákat erősítettek, s azzal mentek neki a kőoszlopoknak. Mikor a stációkat „legyőzték”, következett volna a kőkeresztek ledöntése.

„A bontást személyes jelenlétével ellenőrző tanácselnöknő – idézi Alberik atya – ekkor boldogan kiáltott fel: ’Már csak a három lator van hátra!’. Mi, akik fültanúi voltunk ennek, gondolkodtunk, ki lehet a harmadik lator, mert mi csak kettőt ismertünk. Talán az elnöknő magára gondolt?! (Utólag azonban őt is ledöntötték a talpáról, hamarosan!).”

A kereszteket a füredi hajógyár darujával próbálták kitörni, de annak első ízben ellenálltak. Ki kellett előbb bontani az alapot, s úgy lehetett erőnek erejével szinte kitépkedni őket, emlékeznek ma is a pusztítást a domb lábánál dermedt némasággal, rettegve szemlélő tihanyi asszonyok, akik a szörnyűség láttán többször hangos zokogásban törtek ki, s akiket azután szó szerint eltávolítottak a helyszínről.

„Olyan érzése volt az embernek – mondta Alberik atya –, mintha egy páncélos csata helyszínére került volna… Ráadásul ekkor már nyár volt, turisták százai fordultak meg az apátság környékén. Mind szemtanúi voltak e barbárságnak. A tihanyiak nappal nem mertek, de esténként szelencét (orgonát) és liliomot hoztak a ledöntött Krisztusra, s megálltak énekelni: ’Keresztények sírjatok!… A néppel sírtunk mi is, papok, meg a kis óvodások. Az ő folyosójukra hordták be ugyanis először a reliefeket s könnyezve mindig azt kérdezték: ’Miért bántják a szegény Jézuskát?’. Annyira hatott rájuk a dolog, hogy az óvónénik közbenjárására a helyi tanács elhordatta a szeneskamrájukba, mintha máshol nem akadt volna hely. Onnan vitettem fel később a lakásomba a folyosóra…. A keresztek napokig a földön hevertek, majd mikor vasfűrésszel levágták a három corpust a kereszt márványoszlopairól, egy teherautó behozta őket is a plébánia folyosójára. Rengeteg fotó is készült turisták által e vandalizmusról. S bár az egyháznak és a lakosságnak tilos volt a fotózás, a meglévő negatívokat be kellett szolgáltatni az AVH-ra, mégis a pusztítást megörökítő fényképek a külföldiek körében megőrződtek, s később titokban eljutottak hozzánk is.”

Kő kövön nem maradt május 19-re a kálvária helyén. Bár Klempa Sándor megegyezett a megyével, hogy ’a bontásból származó építési anyagokat az egyházközség vezetőségétől megjelölt helyen kell tárolni’ – fűzte hozzá Alberik atya –, minden mozdítható anyagot, törmeléket elszállítottak a helyszínről teherautókkal. Úgy kezelték a bontási anyag elszállítását, mintha szemételtakarítást végeztek volna. A corpusokat előbb a zalaszentgróti temetőben rakták le a földön a fűbe, ahol hetekig hevertek, gyakran arra járók által kigúnyolva, mások virágot tettek a lábaikhoz. Innen aztán a sümegi temetőbe vitték, s a ravatalozó mellett állították fel őket kereszteken, a tihanyihoz hasonló módon. A stációk reliefjei pedig a veszprémi Árpád-házi Szent Margit-templom belső falán szolgáltak a továbbiakban keresztútként.

„Az építmények feldúlása és szétverése után csend lett – írta Alberik atya naplójába. A pusztulás és a halál csendje. A IV. Károly Kálvária felett is elhangzott a nagypénteki ’Consummatum est’.”

„Hogyan lehetett olyan elfogult Tihany és a megye vezetése, és olyan megalkuvó a megye egyházi vezetése, hogy a kálváriát elbonthatták?!” – tette fel a kérdést Ráday Mihály híres városvédő televíziós műsora (Unokáink sem fogják látni) a rendszerváltás évében. Mindez – úgy tűnik, a püspöki levéltár anyagának ismeretében – a kulturális forradalomként emlegetett időszak állami-egyházi közös manipulációjának, a békepapi megalkuvásának az eredménye volt. A bajszos püspök – ahogy az ÁVH püspökségi tagját, megfigyelőjét nevezte a nép –, megegyezett a püspökkel az emlékhely felszámolásáról, hogy a helyén felszabadulási emlékmű épülhessen. (Ami végül aztán soha nem készült el.)
„Vajon mit tehettünk volna akkora ellenséges indulat mellett?” – írta Alberik atya ez idő tájt egy paptestvérének írott magánlevelében. 1990-ben a kálvária barbár lerombolásáról írott egyik cikkem nyomán jelentkeztek többen, akiket rákényszerítettek a vandál pusztításban való közreműködésre. Akiket még néha ma is a nép „latordöntögetőkként” emleget. Akik védekeztek, beteget jelentettek, szabadságot kértek, megtagadták a munkát, de erőszakkal is kivezényelték, rákényszerítették őket a kálvária bontására. „Az én főnökeim is a felettes szervek sakkfigurái voltak” – mondta az egyik, akit otthonából hurcoltak el ütlegelések közepette, mert csak ő értett a daru kezeléséhez. Többekre a szörnyű tett után így is fegyelmit zúdítottak, és elvesztették állásukat…

*

Több mint hat évtizeden át nem lehetett minderről beszélni sem, idéztem a szemtanúk, át- és túlélők emlékezését írásom elején. Az diktatúra névtelen ellenállói, a kálvária tihanyi őrállói azonban, akiket hitük, reményük megerősített, nem feledkeztek meg róla, s mikor lengedezni kezdtek a szabadság szellői, rögtön jelentkeztek, és jeleztek, hogy a kálváriát vissza kell állítani, mert az igazságtétel pillanata elérkezett. És tényleg elérkezett? Szomorú és tanulságos a valóság, hogy a 28 nap alatt lebontott kálvária visszaállítására csak közel két és fél évtized után kerülhetett sor. Mert lerombolni bármit könnyű, de felépíteni hihetetlenül küzdelmes. És ezt már milyen sokszor megtanultuk, megszenvedtük a történelmünkben!

Pedig már 1988-ban levelet írt a Veszprém megyei egyházügyi titkárnak az akkori tihanyi plébános, Mail József, jelezve a visszaállítás szándékát. S kálvária hamarosan zöld utat is kapott. Pászthory Valter bencés plébános idején 1991-ben pedig létrejött a település vezetése és az apátság összefogásával a IV. Károly Kálvária Alapítvány, s a következő évben Szendi József püspök megáldhatta a felállítandó kálvária alapkövét. De azután újabb hat év telt el, mire elkészültek a kivitelezési tervek, s végül az ezredfordulón, Korzenszky Richárd perjel és segítői hathatós támogatásával felállították a dombon a hasonmás stációkat, melyekbe visszakerültek a keresztúti reliefek. De kőkeresztek helyett ekkor még csak három fakereszt állott a dombtetőn. S újabb évtized követte ezt, míg a szándék és a lehetőségek, azaz a politikai és gazdasági körülmények elérhetővé tették, hogy a régi fényében megtörténhessen a kálvária teljes visszaállítása. Ez akkor már széles társadalmi összefogással párosult. 2007-ben a kálvária 80. jubileumának ünnepén a templomban a legkülönbözőbb felfogású, felekezetű, pártállású emberek gyűltek egybe, akik egységesen, támogatóként állottak a kálvária mögé. Végül 2013 szeptemberében ünnepélyes ökumenikus istentisztelet keretében történt meg az újjáépített kálvária megáldása Bölcskei Gusztáv református, Szemerei János evangélikus püspök által, és a nagy múltú zarándokhelyet Márfi Gyula érsek szentelte fel. Az emlékjel a Hármashalomban egy kis kápolnával is gazdagodott, ahol azóta Boldog IV. Károly ereklyéjét őrzik hűséggel.

Toldi Éva
« vissza