K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Advent hagyományaiból
2017. december 7. - Értékeink-örökségünk
« vissza
betlehemijatekaveszpremivarban2011.jpg, Betlehemezés a Veszprémi Várban (2011)
Betlehemezés a Veszprémi Várban (2011)
Advent hagyományaiból
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Advent van, a szent várakozás ideje. Készítgetjük az útját az Eljövendőnek, annak a csöppnyi Gyermeknek, aki rejtetten valamilyen szinten mindannyiunkban benne él tisztaságával, őszinteségével – lelkünk benső szobájában –, s akit az adventi „jászolkészítő előkészületben” szeretnénk láthatóvá tenni, újra végigjárni a hozzá vezető utat, újraélni vele a „nagy találkozást”, s megjeleníteni azt a környezetünkben élőknek is.
E „jászolkészítéshez” évszázadokon át szép és méltó hagyományok kapcsolódtak az Egyházban, a templomok liturgikus rendjében s az élet minden területén, a profán népszokásokban is. A profánt és szakrálist ötvöző ünnepi hagyományoknak – melyeket a Kárpát-medence magyarlakta területein különböző változatokban őriztek meg eleink, s máig éltetnek/gyakorolnak a közösségeinkben –, napjainkra többnyire gyermekcsoportok lettek a szereplői, pedig eredetileg ezek egész lakóközösségeket mozgattak meg, a legkisebbektől a legidősebbekig. Van rá azonban példa egyházmegyénkben is, hogy a rendszerváltás óta „feltámasztott” hagyományba felnőttek is bekapcsolódnak évről-évre.

Az előző évszázadokban hagyományosan szigorú böjt övezte adventet, a „szent időt”, melyet a múlt század közepétől az egyház feloldott, s ma már csupán a szentestét jelző napon, december 24-én kell megtartani. Megyénk számos településén feljegyzések tanúskodnak arról, hogy advent kezdetét, beköszöntését éjfélkor harangszóval jelezték.
Az ünnep igazi szakrális ízét, meghitt hangulatát a hajnali mise vagy ahogy a Dunántúlon szokás emlegetni, az „angyali mise”, az „aranyos mise”, liturgikus szóval a rorate (Rorate coeli desuper...: Harmatozzatok, égi magasok! – e szavakkal kezdődött a mise) adta és adja meg ma is. Régebben egyes céhek regulájában benne volt, hogy adventkor az „aranyos misék” idején a mestereknek gyertyát kellett gyújtaniuk, s azt az ablakokban helyezték el. Ez mutatta, hogy a hajnali derengő szürkeségben várják a Fényt, a Messiást, amint azt tették a próféták egykor. Erdélyben egyes helyeken máig megmaradt népszokás, hogy a hajnali harangszóra kelő gyermekek csengőkkel és énekszóval járják be falut, így ébresztve az alvó híveket, hogy el ne késsenek a rorátéról.

A Szent András napjától (november 30.) kezdődő s a karácsonyig tartó adventi „szent idő” népszokásai között a legközkedveltebb a (többnyire) advent negyedik hetéhez, a karácsony közelgő ünnepéhez kötődő betlehemezés, melynek máig élő hagyománya van közösségeinkben, s melynek számos variációja alakult ki az előző évszázadok során. Van, ahol koronás játékként, paradicsomi vagy pásztorjátékként, bölcsőcskeként, Szent Család-járásként emlegetik, a sváb falvakban pedig Christkindli-járásnak (Christkindli = a gyermek Krisztus) nevezik. A népi játék lényege a Kisded Jézus születése történetének elbeszélése, és a jókívánságok felsorakoztatása a háziaknak – bőségvarázsló céllal.

Az advent végi ünnepköszöntés legősibb népi változata a betlehemezés, melynek eredete Mátyás király korába vezethető vissza, legalábbis a magyar nyelvterületen. Kezdetben felnőttek, fiatalok vegyesen vettek részt benne, ma már többnyire gyermekek népi szakrális játékává vált. A téli egyházi ünnepkörben ez a legáltalánosabban elterjedt, újjáéledt népszokás. A gyermekek ilyenkor maguk készítette templomot vagy istállót visznek magukkal, benne a Szent Családdal, pásztorokkal, barmokkal és égő gyertyával. Házról házra járnak, bekopogtatva bebocsátást kérnek, énekkel köszöntik a családot, versekkel idézve fel a betlehemi születéstörténetet, majd a végén következik a mendikálás, az adománygyűjtés. A háziaktól főként diót, almát, kalácsot kaptak régen a betlehemezők tarisznyájukba. (Sajnos, az elmúlt évtizedekben az adományt gyakran a pénz váltja fel itt is, mint a húsvéti locsolásnál.) Napjainkban (főként városi szinteken) a betlehemes játék bemutatására leginkább az iskolák falai között kerül sor a téli szünidőt megelőző napokban a karácsonyi ünnepségeken, illetve a templomok ünnepi eseményeihez kapcsolódva adják elő azt a diákok. Szép és immár több mint egy évtizedes szokássá nemesedett Veszprémben fent a várban, az érseki palota előtti téren megrendezett betlehemes játék élőállatokkal, tűzgyújtással a karácsony előtti napon este, veszprémi iskolák diákjainak előadásában. Meghatóan szép látvány és ünnepi hangulatú az előadás, mikor a sötétben negyven-ötven fehér ruhába öltözött kislány lámpásokkal, betlehemes népénekekkel körbejárja a teret, s megelevenedik a történet a Szent Családdal, a pásztorokkal, a háromkirályokkal. Ilyenkor az ünneplés minden évben Márfi Gyula érsek atya és a város polgármesterének köszöntésével zárul.

A bölcsőcske, vagy bölcsőcske-járás a Veszprémi Egyházmegye területén a Káli-medencében gyakori, de a Nivegy-völgyi településeken is ismerik, gyakorolják. Tulajdonképpen ez a magyar megfelelője a német ajkú településeken szokásos Christkindli-játéknak. Csak míg a bölcsőcskét lányok és fiúk vegyesen játsszák, a Christkindli szereplői valamennyien leányok. A bölcsőcske szereplői Mária (aki egy kicsi bölcsőben viszi a Kisjézust) és József, valamint a pásztorok és az angyalok. E csoport József beköszöntésével járja végig a falut, s minden portán verses formában, énekekkel előadják a betlehemi születéstörténetet. Az angyalok a végén egy jó kívánságokkal teleírt kártyát is átadnak a háziaknak. A bölcsőcskét Fábos Pál plébános atya „honosította meg” Monostorapátiban és a plébánia körzetéhez tartozó településeken még a múlt század ’40-es éveinek a végén. Az 1990-es években hosszú szünet után felélesztették e hagyományt. Monostorapátiban felnőttek is bekapcsolódnak a játékba és több csoport is járja a falut. Általában december 24-e délutánján indulnak el a köszöntésre. Minden csoport más-más útvonalon jár, s a falu lakói már várják őket. Miután pedig előadták a betlehemi történetet, a portákon mindenféle finomsággal megvendégelik őket, s útravalóul is kapnak csokit, narancsot, süteményfélét, valamint pénzt is.

A Szent Család-járás (vagy szálláskeresés, Szent Család-kilenced) is a karácsony vigíliáját megelőző időszak egyik legfiatalabb szokása, az adventi várakozás ünnepélyesebbé tételét szolgálja, lelkileg készíti elő az ünnepet. Bálint Sándor néprajzkutató szerint e szokás minden bizonnyal lelkipásztori kezdeményezésre a 20. század elején bontakozott ki. December 15-től 24-ig több szálláskereső csoport is járt egy-egy faluban, többnyire asszonyok, akik egy előimádkozó vezetésével indultak el, majd naponta más-más csoporttag házát keresték fel. A háborút követő évtizedekben többnyire elfogytak a csoportok, s a tiltás miatt több faluban el is halt e szokás. Vannak azonban helyek, ahol máig gyakorolják, így például Raposkán és Hegymagason. A szokás liturgiája szerint a szálláskereső asszonyok egy-egy befogadó családnál az asztalon előkészített alkalmi házioltáron elhelyezik a Szent Család képét, majd az asztalt körbeülve először a Szent Család tagjaihoz külön-külön imádkoznak. Majd ezt Mária-litániák, valamint az Örvendetes Rózsafüzér elimádkozása s Mária-antifónák éneklése követi. A szálláskeresőket a végén a háziasszony megvendégeli erre az alkalomra készített friss süteménnyel.

Az 1990-es évek elején, mikor Tihanyba visszatértek a bencések, Pászthory Valter bencés plébános a falu hittanosaival felelevenítette a szálláskeresés szokását. Gyermekek vitték a Szent Család képét a házakhoz atyák kíséretében, s befogadást kértek a vajúdásra készülő Szűznek. Mikor kinyílt az ajtó, felcsendült az ének: „Szállást keres a Szent Család, / De senki sincs, ki helyet ád. / Nincsen, aki befogadja / Őt, ki égnek s földnek Ura…” Mindenütt fények gyúltak, a kapuk megnyíltak sorban a kopogtatók előtt, s megérkezett a válasz is: „Ne sírj tovább, Szűz Mária, / Ne menjetek ma máshova! / Szállásunkat mi megosztjuk, / Kis Jézuskát befogadjuk.” A betérő gyermekek azután elhelyezték a Szent Család képét a gyertyákkal díszített asztalon, s énekszóval, imádsággal köszönték meg a szállásadók jóságát. Végül a háziak szeretetlakomával lepték meg az apróságokat. Búcsúzáskor a plébános áldást osztott az egész családra.

Gelobt sei Jesus Christus! (Dicsértessék a Jézus Krisztus!) – e köszöntéssel lépnek a Christkindl-játék (Christkindl-spiel) szereplői a karácsonyi örömhírt váró családok otthonába. A Christkindl-csoportot heten-nyolcan alkotják (12-14 éves leányok), akik a december 24-i roráté után indulnak el a betlehemi történetet felidéző körútjukra a településen. A Christkindlspiel fő mozzanatai: a bekéretőzés, a bevezető ének, vagy köszöntés, Jézus köszöntése, dicsőítése, karácsonyi énekek megszólaltatása, az angyalok áldása a bölcső fölött, Mária áldása a házbéliekre, közös ének és búcsúzás. Ezt a németnyelvű leánybetlehemesként ismertté vált hagyományt a német földről betelepült lakosság hozta magával a 18. században, s őrzi (hosszabb-rövidebb kényszerű szünetekkel) immár mintegy 250 éve. A Christkindl-csoportban az első helyet a Hírnök-angyal (Vorbot) tölti be, mellette a két gyertyás (Kerzenengel) angyal áll. Őket követi a sorban Mária a bölcsővel. Majd az Istállós angyal (Stallengel) után a Kisjézus következik, s a sort végül egy-két pásztor (Potzemann) zárja, akik az oldalukon lógó tarisznyába gyűjtik az adományokat, almát, diót, „krajcárt”. Ősi szokás szerint útjuk először a falu plébánosához vezet, s ezt követően házról házra járnak, egészen éjfélig, mert az éjféli misére vissza kell érkezniük a templomba.

Az advent-záró ünnepkör népszokásainak egyik jellegzetes, a betlehemezéshez nem rokonítható, de manapság mégis gyakran ahhoz kapcsolódó változata az ún. háromkirályjárás, a bibliai háromkirályokat megszemélyesítő alakoskodók köszöntő felvonulása, illetve dramatikus játéka. Általában karácsony vigíliáján, de újév és vízkereszt között is járták (kezdetben felnőttek, idősebbek is, később azonban már főként gyermekek). Jellegzetes viseletdarabjuk a díszes palást és a cukorsüveg, illetve később a korona volt.

Fontos kellékük pedig a többnyire kiugratható szerkezetre szerelt csillag. Történeti adatok már a 16. sz. óta szólnak a csillagénekről és a csillagjárásról, ugyanis a háromkirályjárás állandó szövegmotívuma a csillagének: „Háromkirályok napját, országunknak egy istápját, dicsérjük énekkel, vigadozó versekkel! Szép jel és szép csillag, szép napunk támad, szép napunk támad...”
Toldi Éva
« vissza