K
i
e
m
e
l
t

h
í
r
e
k
Kiemelt hírek
 
 
Ünnepi jelképeink eredete Karácsony hagyományai
2017. december 30. - Értékeink-örökségünk
« vissza
csillagokkalgombokkeldiszitettkaracsonyfa.jpg, Csillagokkal-gömbökkel díszített karácsonyfa
Csillagokkal-gömbökkel díszített karácsonyfa
Ünnepi jelképeink eredete Karácsony hagyományai
^ További képekért
kattintson a fotóra!
Ha fenyőfáról, csillagszóróról, adventi koszorúról, csillagról, betlehemről beszélünk, mindenkinek karácsony ünnepe jut eszébe és talán felvillannak előtte gyermekkori emlékképek, családi, templomi gyertyagyújtások felemelő pillanatai. Bár karácsony is – mint oly sok más keresztény ünnepünk – mára erősen elvilágiasodott, jelképei mégis őrzik vallásos eredetüket, jelentésüket.
A karácsonyfa

Karácsony legjellegzetesebb dísze a fenyőfa, melyet Szentestére ünnepi díszbe öltöztetünk minden évben, s a hagyomány szerint Vízkeresztig (január 6.) díszíti otthonunkat. Az örökzöld fenyőt már eleink is az élet fájaként emlegették. Mivel karácsonykor Jézus születését ünnepeljük, a fa jelképezi a születés csodáját és magát az életet is. Szimbolizálja egyúttal az örök élet iránti vágyat is. A középkorban egyes helyeken fiatal fenyőt vágtak ki annak jelképeként, hogy Jézus is fiatalon áldozta fel életét az emberekért. A fenyő már az emberiség őskorában is mágikus jelkép volt. Örökzöld ágai hirdették a téli napforduló kezdetét. Először az emberek borókát, fagyöngyöt, fenyőágat akasztottak fel otthonaikban a mestergerendákra. A rómaiak gyakran ajándékoztak egymásnak zöld fenyőágacskákat. Az ősgermánok a fény tiszteletére mécsesekkel díszítették a fenyőágat, majd később termékenységszimbólumokkal (tojás, alma, dió, mogyoró).

A legenda szerint Luther Márton állított gyermekének először gyertyákkal díszített fenyőt. A 16. században egész Németország területén elterjedt a karácsonyfa-állítás szokása. A legtöbb német területen a karácsonyfának ’paradicsom’ volt a neve, hozzátartozott ugyanis a középkori paradicsomjátékok kellékeihez. E népszokás egy jelmezes népi játék, amely a teremtés, bűnbeesés felidézésével vezet el Jézus születéséhez, a megtestesülés misztériumához. Egyes források szerint Luther korában hagyománnyá vált az is, hogy Szenteste papír virágokkal díszített fenyőket vittek a nagyobb városok főterére, s ott nagy ünneplést tartottak, a feldíszített fákat körbetáncolták, majd a szertartás részeként elégették. A karácsonyi faágak, fatuskók égetése, illetve az ehhez tartozó örömtüzek, ünneplések más nemzetek hagyományaiban is megjelentek később.
Feljegyzések szerint a Habsburg-uralkodók Bécsben a 19. században már karácsonyfa alatt ünnepelték a szentestét, egymás megajándékozásával. Hazánkba is innen, a magyar arisztokrácia közvetítésével terjedt el a karácsonyfa-állítás szokása. Az elsőt Brunszvik Teréz, a híres óvodaalapító nevelőnő állította Aszódon az 1820-as években.

Az angyal(ok)

Ugyancsak a keresztény hagyomány része, hogy a karácsonyfát az angyal vagy angyalok hozzák az otthonunkba. Bizonyára sokunknak szép emlékei közé tartozik, mikor gyermekként vártuk az angyalt a csodálatosan feldíszített karácsonyfával, s aki az ajándékokat is hozta a Jézuskától. Mikor megszólalt a csengő, beléphettünk a karácsonyfa égő gyertyákkal, csillagszórókkal megvilágított varázslatába.
Az angyalkák az evangéliumban is hírvivők, küldöttek, akik a betlehemi történetben viszik az üzenetet a pásztoroknak, hogy megszületett a Megváltó és jöjjenek köszöntésére.

A gyertya

Általános használata a római korban terjedt el. Viaszból vagy faggyúból készült gyertyát már ekkor is használtak. Az úgynevezett szteraingyertya a 19. század eleje óta ismert. Eleinte praktikus okokból (világításra) használták az őskeresztények. A mostanihoz hasonló gyertya a keresztényüldözések idejére tekint vissza. A kereszténységben elsősorban Krisztusnak, a „Világ Világosságának” a szimbóluma a gyertya, aki meghalt az emberekért, amint a gyertya is megsemmisül, miközben fényt és meleget sugároz. Szent Ágoston szerint a gyertya magát a megváltott embert is jelenti: „Amint a gyertya fényt áraszt a sötétségbe, úgy áraszt fényt az igaz ember ennek a világnak a sötétségbe.” A gyertya végigkíséri az embert az életen, hiszen karácsony alkalmával éppoly jelentős szimbolikus szerepet játszik, akár a születésnapi tortán vagy a halott mellett a ravatalnál.

Az adventi koszorú

A gyertya az adventi koszorúnak is elengedhetetlen kelléke, amelyen összesen négy gyertya (három lila és egy rózsaszín) található: a Krisztus eljövetelére való várakozás négy hetében mindig eggyel több gyertyát gyújtunk meg. A négy gyertya az érkező, a közeledő Jézust hirdeti. A liturgikus naptárak meghatározott címmel látják el a soron következő vasárnapokat. Advent első vasárnapjának eszerint a „várakozás”, a másodiknak az „útkészítés”, a harmadiknak az „örvendezés”, a negyediknek a „találkozás” a mottója. A gyertyák színe is szimbolikus jelentőségű: a lila a bűnbánatra, a rózsaszín az örömre utal.

Színes csillogó díszek, girlandok

A karácsonyfa napjainkban színes, csillogó gömbökkel, arany és ezüst figurális díszekkel teleaggatott. Az arany szín a Napot, az ezüst a Holdat jelképezi (a teremtett világban fényt adó égitesteket). Nem véletlen, hogy a díszek zömmel üvegből vagy valamilyen törékeny anyagból készülnek, szimbolizálják ugyanis törékenységünket, és az életünkben mindig jelen lévő mulandóságot. A gömbalak a teljességet, ezen belül magát a Földet jelképezi, ahol élünk. Színes változatai a paradicsomi fa almájára utalnak. A karácsonyfát díszítik a különböző színű girlandok is, amelyek körbefonják az ágait, akár a kígyó, a kísértő a bibliai teremtéstörténet életfáján. Ezzel emlékeztetnek bennünket az „eredendő bűnre. Az angyalhaj, a fémgyöngy, a papírlánc is a bibliai kígyót idézi a bűnbeesés idejéből.

A csillag

A hagyományos karácsonyfa csúcsát a csillag díszíti, ez utalás arra, hogy a háromkirályokat is csillag vezette egykor Jézushoz Betlehembe. Mára azonban a legtöbb helyen felváltotta a csillagot a hegyes végű, csillogó templomtorony-forma csúcsdísz. Mindkét jelkép a Megváltó érkezésére utal. Itt megjegyzendő, hogy a csillagdísz manapság igen elterjedt az ajándékok díszítéseként is, üzleteinkben valóságos kavalkádja található a csillag alakú díszítőelemeknek (sőt újabban csokoládéfüggelékeknek is), sajnos azonban sehol sem a (hatágú – hexagram) Dávid-csillag formát találjuk, amely utalás lehetne a Dávid-házából származó, a próféták által megjövendölt Messiás személyére, hanem a kommunizmusban később elhíresült ötágú (pentagram) vöröscsillagot (illetve annak különböző színű variációit).

Dió, ostya, alma, mézeskalács, szaloncukor

Régen a karácsonyfára a gyertyán kívül csak ehető díszeket aggattak, amelyeknek azonban mindig megvolt a jelképes értelmezése. Így kezdetben diót, ostyát, almát, később mézeskalács figurákat (harang, angyalka, fenyőfa, csillag) akasztottak az ágakra. A dió életerőt biztosító, egészséges gyümölcs, amely megvéd (csontkérgével körbeöleli a diómagot) és energiával tölt fel, felkészít a következő évre – olvasható egy korabeli „étekkészítő” feljegyzésben. Az ostya a tisztító adventi böjtre emlékeztetett. A középkorban a templomokat Szenteste (amit akkor Ádám és Éva napjának hívtak) almával díszített faágakkal ékesítették a bűnbeesésre utalva. A fákat ekkor még nem vitték be a házakba. Később ezeket az ősi függelékeket felváltották 19. század közepétől a színes üvegfigurák, majd a múlt századtól a műanyag díszek, valamint a cukor- és csokoládéfüggelékek, illetve a szaloncukor. Ez utóbbinak ősét, a fondant-cukrot a franciák a 14. században kezdték el készíteni, tőlük német bevándorló cukorműves mesterek közvetítésével a 19. század első harmadában érkezett Magyarországra, majd vált napjainkig népszerű karácsonyi édességgé.






*
Karácsonyi népszokások

Betlehemállítás

Ősi hagyomány a betlehemállítás is, amelynek szokása máig él közösségeinkben. A szokás Itáliából, majd nyolcszáz évvel ezelőttről származik: Szent Ferenc 1223-ban, egy grecciói barlangban állíttatta az első betlehemet. Megkért egy testvért, hogy rendezzen be egy barlangot, készítsen jászolt, hozzon szalmát, szamarat és ökröt, értesítse a pásztorokat, és így alkalmi színészekkel felelevenítették a szent éjszaka eseményeit. A betlehemállítás hamarosan elterjedt más országokban is. Manapság szinte minden városban, de kisebb települések központjában is felállítják advent negyedik hetében a betlehemi barlangot, a születéstörténet szereplőivel.

Sümegen a Sarlós Boldogasszony ferences kegytemplomban 2000 óta állítanak „élő betlehemet” az oltár mellett minden karácsonykor. A Szent Család barlangi környezetét élő növényekkel, mohával, csíráztatott fűtakaróval, csobogóval, és makettszerű igazi faépületekkel a háttérben készítik el, sokak munkájával, közösségi összefogással. A tizenkét négyzetméteres alkotás minden évben zarándokok sokaságát vonzza. A betlehem egészen Szent Balázs napjáig, február 3-ig felkereshető.

Ostorcsattogtatás, kántálás, angyaljárás

A Dunántúl apró falvaiban szokás volt, hogy a Szentestét megelőzően december 24-e délutánján nagy ostorcsattogtatással járták végig az utcákat a sihederek, ezzel emlékeztetve a pásztorok jövetelére, akik a Kisdedet köszönteni érkeztek a betlehemi történet szerint.
Ősi, ma is élő hagyomány a kántálás a dél-alföldi vidékeken és Erdélyben, ahol angyaljárásnak is nevezik. Általában december 25-én délután kelnek útra a gyerekek kisebb-nagyobb csoportokba verődve, s járják a házakat, apró ajándékokért karácsonyi énekeket énekelnek. Ezt hívják mendikálásnak is, az ajándékgyűjtésre utalva. Az éneklésből több helyen a felnőttek sem maradtak ki régen: ők este indultak el, verses, énekes köszöntőt mondva a környező házak lakóinak. Az angyaljárás hagyományát (mely nevét onnan kapta, hogy a kántálók a Mennyből az angyal, valamint a Békességhirdető Istennek angyala, ki a pásztorokat útbaigazíjja… kezdetű énekkel járják a falut) Erdélyben is különböző korú csoportok végezték – külön a gyermekek, külön a fiatalemberek és külön a házasemberek –, s az énekes köszöntést jókívánságokkal zárták, Isten áldását kérve a ház lakóira. Itt az adományokat az egyház részére gyűjtötték.


Ostyahordás

A felvidéki magyarság körében és Palócföldön alakult ki az ostyahordás hagyománya a karácsonyi ünnepkörhöz kötődően. Megboldogult Jáki Sándor Teodóz bencés atya, aki felvidéki missziós útjain ismerkedett meg ezzel az ősi népszokással, újjáélesztette azt dunántúli (többek között veszprémi) látogatásai során. A karácsony előtti héten rendszeresen hozott egy-egy csomag ostyát a felvidéki ostyasütőmesterek műhelyeiből, s azt szétosztotta evangelizációs útjai során az egyházközségekben.

Ez az ostya nem az Eucharisztia bemutatására szolgáló ostya (annál jóval nagyobb, kb. 15 cm átmérőjű kerek lapocska), a tésztájában mindig van egy kis cukor is, amitől sárgás-drapp színt kap, sőt van, amikor lila anyaggal színezik, Krisztus szenvedésére emlékeztetve, ha pedig fehéren hagyják, akkor Szűz Mária tisztaságára utal. Az ostyán (felvidéki nevén oplátky, oplatek), a sütővasak különböző mintázata alapján a betlehemi csillag és a Szenteste bibliai eseményei idéződnek fel. Gyakran a helyi plébános, vagy a tanító, a harangozó készítette el, és látta el vele a települést. Legtöbbször a ministránsok hordták szét kis csomagocskákban a faluban, s érte különböző adományokat kaptak mindig. Ez ajándék volt a családoknak. Minden porta annyit kapott, ahányan ott éltek, plusz még hármat – egyet a karácsonyfára, egy másikat, hogy szögezzék föl a mestergerendára figyelmeztetésül – maradjon velük egész esztendőben karácsony békessége –, s a harmadikat pótlásul az esetleg összetört ostyák helyett.

Az ostyából a hagyomány szerint az ünnepi vacsora előtt a család minden egyes tagja kapott egyet, s mielőtt az étkek elfogyasztásához kezdtek volna, egymástól bocsánatot kértek az eltelt esztendőben elkövetett vétkeikért. A megbocsátás jele, hogy akitől bocsánatot kértek, az egy darabkát letör a bocsánatkérő ostyájából. A sort az apa nyitja meg általában, aki a feleségét követi meg, majd viszont folytatódik. A sorból a legkisebb gyerekek sem maradnak ki, s az benne a szép és felemelő, hogy az apa és az anya is bocsánatot kér gyermekeitől, nemcsak a gyermekek szüleiktől, nagyszüleiktől. Az ostyatörés hangja, mely betölti a szobát ilyenkor, a szeretet legszebb zenéje, szokta kiemelni a páter.

Ajándékozás

A karácsonyi ajándékozás is az ősi karácsonyi népszokásokból ered. Régen ajándékot csak a kántálók, betlehemezők, köszöntők kaptak, azok is leginkább ételfélét és legfeljebb pár fillért. Az ajándékozás kezdetben egyházi keretek között zajlott. A mise alkalmával adományokat gyűjtöttek, amit a szertartás végén a szegények között osztottak szét. Később, amikor hivatalosan is december 26-a lett az adakozás napja, a szegények házról házra jártak, énekekkel, versekkel köszöntötték a házaikat, akik ezért ajándékokat, de többnyire pénzt adtak nekik. A 17. század folyamán, amikor előtérbe került a család összetartása, a gyerekekkel együtt töltött idő, elterjedt a gyerekek megajándékozása, s csak a 20. század elejétől beszélhetünk az ajándékozás általánossá válásáról.



Toldi Éva





« vissza